London felé félúton

Mit mondjak, most legalább van időm írni :D Az elmúlt időszakban ha épp nem dolgoztam, akkor róttam a kilómétereket az angol autópályákon, többnyire Norwich felé és vissza. Néhány napja ezer kilómétert tettem meg, hogy Aisát az egyetemre költöztessem. Nem volt egyszerű menet, de végre ott van és mindenki megnyugodhat a p….ba ahogy Kern szokta volt mondogatni :D

A szobáját mi takarítottuk ki amikor megérkeztünk, mert valahogy elfeledkeztek róla. Én a szőnyegről szedtem össze (partvissal más nem lévén) az előző diák által ott felejtett DNS maradványokat Í(haj, köröm egyebek) mielőtt becuccoltunk volna. Aisa a fürdőszobát takarította ki. Sok szép képet készítettünk és már felkészültünk, hogy másnap jól beriportolja az illetékeseknél, de reggel találkozott a takarítóval aki megkérdezte, hogy tudja-e, hogy az F szobába beköltöztek-e, mert neki ma kellene kitakarítani ott. Aisával kezet fogott amikor elmondta, már kitakarítottuk a szobát. Ezek után okafogyottá vált a reklamáció bárhol is. 

A következő napokban ezerrel dolgoztam a torquay-i utakon, hogy meglegyen a napi betevő. A állami támogatás olyan minimálisra csökkent, hogy még a felét sem teszi ki a bérleti díjnak, így nekem kell összehoznom a fennmaradó részt illetve a rezsit meg a kaját meg a kutyadokit satöbbi satöbbi. Újra nekiveselkedtem a “normális munka” keresésnek, mert a magánvállalkozói státuszomat sehol nem veszik komolyan. Ránéztem az olcsóbb albérletekre is, néhányra jelentkeztem, hogy megnézném. Nem jutottam el még egy ajtó küszöbéig sem. Az ingatlanirodák (ha válaszolnak egyáltalán) küldenek egy kérdőívet ahol kiforgatják a zsebem, belekukkantanak, adatokat kérnek (még szinte a semmire) majd néhány nap után bejelentik, hogy sajnos betelt a háznézők listája és majd sok sikert a legközelebbihez. Idáig jutottam el minden egyes esetben. 

Tehát munkakeresés. Kórházi munka, takarítás, hipermarketes rabszolgamunka, teljesen mindegy, sehonnan nem kaptam választ. Szula szerint béna az önéletrajzom, nem a mostani trendek szerint van elkészítve, hiába tűnik úgy számomra, hogy igenis átlátható, minden ott van. Összefésülte az egészet, lerövidítette, hogy egy oldalra ráférjen. “ Anya minek teszed rá a magyarországi munkákat is?” “ Azért kislányom, mert szeretném, ha látnák, hogy nem csak szállodai takarító és idősgondozó voltam, hanem marketinges, sales rep, és főmuftik titkárnője a messzi múltban, valahol egy távoli galaxisban” Nem mintha számítana, de a saját önbecsülésemnek jót tesz, ha ott van.

Debike szólt, hogy a munkahelyén karácsony előtt felvesznek ideiglenes munkaerőket. “Az idősebbeket mint te anya, csomagolónak szokták felvenni. Majd szólok a főnökömnek, hogy érdekel a munka.” Örültem, hogy legalább két hónapig lesz rendes munkám. Bár Debi már csak egy-két napot dolgozik hetente, és vele ott legalábbis nem találkozom majd, de akár 8-10 órát is dolgozhatok naponta. Jejj… :D Írtam a főnöknek, az válaszolt is, hogy szívesen lát majd egy interjún valamikor október közepén. Közben eszembe jutott, talán visszavennének gondozónak a care home-ba ahonnan négy éve eljöttem, még Tibi betegsége előtt. Átmentem Mariannhoz, a mentőangyalomhoz aki mindig, minden körülmények között ott van ha kell és segít  (meg úgy egyébként az egész családtól mi már annyi mindent kaptunk, a jó szótól, tanácstól kezdve a fizikai segítségig, hogy ha dupla annyit élnék is, nem tudnám meghálálni nekik). Tehát megkérdeztem, hogy szerinte működne-e a dolog. “Nekünk most activity coordinator-ra van szükségünk de nagyon! És persze segítség a carereknél, a konyhában, a laundry-ban” Felvillanyozódtam az első lehetőség hallatán. Szórakoztatni, beszélgetni az öregekkel (sajnos kilencven százalékuk ágyhoz kötött) foglalkoztatni őket, kinek mi a kedvenc időtöltése, kitalálni mivel lehet feldobni a napjukat és rendszeresen, napi szinten ellátni ezt a feladatot, számomra rendkívüli lehetőség lenne. Az angolom miatt vagyok kicsit stresszes, mert az elmúlt három évben picit visszaesett az egyébként is gyenge színvonaláról, de amit tanultam, az anno a care home-ban ragadt rám. Az idős emberek nyolcvan százaléka szépen, érthetően beszél angolul,  régimódi stílusban. Érdemes tőlük tanulni. Amikor ott dolgoztam általában szerettek az öregek, mert figyeltem rájuk, igyekeztem a kívánságaikat teljesíteni, a rövidke ottlétüket jobbá tenni. Persze nem volt sok időm, mert már akkor is pörögni kellett százon, hogy ebédidőre mindenki legyen megfürdetve/lemosdatva, felöltöztetve, legyen tea vagy kávé az asztalukon, és sokszor ez nem volt egyszerű. Hogy ez legyen most elsősorban a dolgom kiváló lehetőségnek tűnik, mert gondolkodásra késztet, kiélhetem a kreativitásom szabadon, legalábbis a lehetőségekhez képest, nem mellesleg én is sokat tanulhatok. Nem lesz könnyű leadminisztrálni napi szinten a foglalkozásokat, de tudom, hogy bele fogok jönni idővel. Nem utolsó sorban ezután ha megmondom mi a foglalkozásom nem néznek rám úgy mint egy ingyenélő naplopóra, vagy valami ilyesmire például az ingatlanközvetítők. Természetesen ez csak húsz-huszonöt óra havonta, de ki tudom egészíteni az óráim a carer munkával vagy a konyhán, laundry-ban való kisegítéssel. A magánvállalkozásom is megtarthatom, ha muszáj, autóba ülök és überezek. 

Alig tudtam aludni aznap este. Letöltöttem kisegítő munkalapokat ezzel a munkával kapcsolatban, utána olvastam, lehet-e továbbképző tanfolyamokat végezni. Másnap felhívott Mariann, hogy szerdán várnak egy interjúra. Ez múlt héten volt. 

Most épp London felé buszozok, mert az útlevelem lassan lejár, muszáj újat készíttetni. Ezzel fog telni a mai napom, mert a távolsági busszal oda-vissza tizenkét óra tőlünk London. Most azonban jobban odafigyeltem a részletekre mint az előző utam alkalmával, a visszeres lábamra erős gumizoknit húztam, a helyemet is úgy foglaltam,hogy ki tudjam nyújtani a lábam. Remélem ez alkalommal nem gyulladnak be az erek, mint a múltkor. Autóval semmiképp nem akartam Londonba menni, mert odáig még csak-csak elgurulok, de a londoni forgalomban nem szívesen araszolgatnék vidéki műtyúk létemre :D 

A munkáról ennyit. Remélem a jövőben csak pozitív dolgokat fogok ezzel kapcsolatban írni, és bár nehezen halad a szekerem felfelé az emelkedőn, de csak felérek egyszer újra és megnyugodhatok, hogy milyen szép onnan fentről minden. 

Debikém az utolsó hónapban jár, október közepétől már akár meg is születhet a baba, akinek a súlya

is megfelelőnek tűnik, nagyjából 3.5 kg ha jól mérték legutóbb. Debi is rendben van, picit fáradt, ezért holnaptól már nem is fog dolgozni, legalább megnyugodhatok, hogy ekkora hassal nem vezet naponta egy órát. Igazából minden készen áll náluk a baba érkezésére, a kis szobácska már fel van szerelve mindennel. Debi az anyaságra én pedig a nagymamaságra készülök! Izgatottan várom :) A most következő karácsonyunkon a létszám változatlan lesz, de helyet cserél két fontos ember. Ez az új, pici élet talán elhomályosítja azt az űrt amit a nagypapája maga után hagyott.

 
Szula ma a kutyafelelős, mint ahogy mostanában mindig, amikor elmentem otthonról. Igyekszik ő is kapaszkodni felfelé az emelkedőn. A terápia (a szakorvosi rendelőben és a Talkworks) nem tudom mennyit segít neki, mert már lassan egy éve jár hol ide hol oda. Két hónapja gyógyszert is kapott, ami picit talán segített a beszélgetések mellett, de még mindig messze van attól amit elvár magától. Tudom, hogy sikerülni fog neki, de idő kell hozzá és talán egy icipici szerencse is. Talán van valahol egy ember aki még nem is tudja mekkora fordulatot hoz Szula életében amikor az önéletrajzát forgatva arra gondol, talán ez az ember megfelelő lenne erre a munkára. Abban bízom, hogy lesz ilyen.

A posztom végére biggyesztem, hogy bár sokszor álmodtam Tibivel az utóbbi időben, de néhány napja volt az első alkalom, hogy nem volt beteg álmomban, hanem odajött hozzám és megölelt. Jó volt hozzá bújni picit.