Londonról annyit, hogy akárhányszor itt jártam, mindig elvarázsolt. Ha milliomos lennék, valószínűleg vennék egy lakást Chelsea-ben, vagy a Westminster környékén. Az egyik régi, György korabeli házban lenne egy kis lakásom a legfelső emeleten. Azon a környéken ahol Ken Folletnek is van lakása, vagy mondjuk Brian Adams vagy Gwyneth Paltrow szomszédságában. Néha megkérnének, hogy etessem meg a macskájukat vagy locsoljam a virágokat amíg távol vannak.
Kár, hogy nem tehetem meg. Ez a kerület, ahol néha megfordultunk régebben Tibivel és a lányokkal, és mostanság egyedül, olyan mintha már régóta ismerném. Talán azért mert a régi épületek, a platánfák, a Temze mellett elhúzódó hosszú sétány Budapestre emlékeztet. Az apró üzletek és drága boltok, kis kávézók és nagy nevekkel ellátott üzletek vonzzák a tekintetem, arra késztetnek, lépjek be, fotózzam le őket, vagy csak bámészkodjak az utcán és nézzem a színes kavalkádot.
Igyekeztem úgy öltözni, hogy ne tűnjek vidékinek, ha kinevettek ha nem. Igazság szerint olyan vegyes társaság van az utcákon, az elegáns üzletemberektől kezdve a tavasztündérnek öltözött nénikéig, hogy simán elmentem közöttük a Molly Weasley-s öltözékemben ahogy Szula megállapította tegnap este amikor megmutattam mit veszek fel az útra. Egyetlen egy dologgal nem találkoztam, a füves cigi iszonytató, csípős szagával. Ami igazán üdítő volt. Torquay-ban minden harmadik ajtóban ezt érzem, az utcákon, a boltok mellett, mindenhol. Nem tudom, hogy London más részeiben előfordul-e ez a szag, persze biztosan, de itt nem.
Bár a busz több, mint negyvenöt perccel később ért be a Victoria buszpályaudvarra, még így is volt időm lassan elsétálni a félórányira lévő ügyfélszolgálati irodába. Kellett a google térkép ugyan, de nagyjából már ráismertem az utcákra, terekre. Szerencsémre itt csak néha esett egy kis eső, többnyire napos idő volt, kellemes langyos, őszi nap. Torquay-ban ezzel szemben állítólag viharos szél és özönvíz volt egész nap.
A Harrods áruházba bekukkantottam, mert nem tudtam ellenállni, hogy a jól öltözött ajtónálló szélesre tárta az ajtót nekem amikor egy pillanatra megtorpantam a bejárat előtt. Tömeg volt bent, mintha legalábbis ingyen osztogatták volna a Gucci táskákat a Chanel parfümöt vagy a többi márkás dolgot. Viccesnek találtam, hogy némelyek ott pózoltak, fotózkodnak egy apró Harrods reklám táskával, hogy lám itt vettek valamit, tyűha de gazdagok is vagyunk.
Bár lehet, hogy csak apró parfüm minták sorakoztak a táskában vagy egy tizenöt fontos tábla csoki. A csoki részlegen finomabb illat volt, mint a parfümöknél. Hihetetlen színű, formájú, illatú, ízű csokoládé csodák, bonbonok, csomagolt és csak úgy pucéran kiállított csokoládé piramisok kellették magukat arcpirító árakkal az üveg pultok mögött. Nem vettem semmit természetesen de jól beszippantottam az illatot és Willy Wonkára gondoltam.
A Brompton road másik oldalán van a Magyar Nagykövetség, ahová időre mentem az útlevelem miatt. Alig kellett tíz percet várnom, már kiírták a számom. Meglepetésemre ugyanaz a hölgy fogadott, aki a legutóbbi alkalommal olyan kedves és figyelmes volt velem, amikor Tibi halotti anyakönyvi kivonatát intéztem. Olyan szinten odafigyelt, és igyekezett megkönnyíteni a dolgom, hogy néhány nap múlva már a kezemben volt az anyakönyvi kivonat, amit postán küldött el. Normális esetben ez legalább három hét. Ami meglepő volt, hogy azonnal felismert és természetesen most is nagyon figyelmes és gyors volt. Megköszöntem a kedvességét. Fél óra sem telt el és már újra kint voltam az utcán. Egy gyors ebéd után még sétálgattam, fotóztam, bekukkantottam a kapualjakba, megcsodáltam a házakat. Térkép nélkül visszataláltam a buszpályaudvarra.
Azt gondoltam fél óra múlva már a buszon leszek, de sajnos a járat késett, így bő egy óra várakozás után indult csak el. Addigra jól elfáradt a lábam, mert nem mertem leülni, hiszen hat óra ülés várt rám és nem akartam a lábam tönkretenni. Végül mégis leültem, vagyis leültem volna, de nem igazán volt hely. Az egyik ülésen csak egy táska volt. Megkérdeztem a táska mellett ülő hölgyet, hogy az övé-e a táska. Nehéz volt szegénynek a szemébe nézni, mert nem tudtam melyiket válasszam, mivel mindkét szeme más irányba nézett. Azt mondta, nem, hanem egy pasasra mutatott aki csak ott mászkált a váróteremben. De ő szívesen átadta a helyét, azt mondta, úgyis mindjárt indul a busza Manchesterbe. Hálásan huppantam le, mert egy óra ácsorgás után már nem csak a lábam, hanem a hátam is fájt. Beszélgetni kezdtünk, ki-honnan jött, majd megkérdezte, hogy vigyáznék-e a táskájára amíg elugrik a vécére. Persze, nyugodtan menjen csak, mondtam neki. Eltelt öt perc de még nem jött vissza. Közben hívták a járatához az embereket. A táskára sandítottam,normál kis bőrönd volt. Elkezdett izzadni a tenyerem. Hülyeségekre gondoltam, ami a filmekben szokott lenni, vagy Londonban olyan helyeken ahol sok ember van. És ha most pont én is egy olyan helyen vagyok, ahol…. Aztán elhessegettem a gondolatot, majd néhány perc múlva újra befészkelte magát a fejembe. De aztán szerencsére jött a lány, megköszönte a kedvességem majd futott a manchesteri buszhoz, hogy felszálljon. Tiszta hülye vagyok, gondoltam megkönnyebbülve és újra felálltam, hogy járkáljak kicsit.
A kezdeti szerencsém az idefelé jövő járaton, miszerint egyedül birtokoltam két ülést a második sorban, így ki tudtam nyújtani, fel tudtam tenni a lábam, hogy pihentessem, a Heathrow reptér megállónál balszerencsébe fulladt. A félig üres buszba felszállva egy nagydarab pasas megkérdezte, leülhet-e a mellettem lévő ülésbe. Nem volt őszinte a mosolyom, amikor levettem a táskát az ülésről és a földre tettem. A pasas nagykabátban, ugyan összehúzta magát, de mégis kényelmetlenül összeszűkült a helyem. Nem baj, gondoltam, biztosan Exeterben leszáll, de tévedtem, mert megkérdezte, meddig megyek, és kiderült, hogy ő is Torquay-ban lakik. Később megvacsorázott, valami török drámát nézett a telefonján, de amúgy nem sok vizet zavart. Gondoltam, hogy átülök később máshová, de olyan szűk a hely mindenhol, hogy még mindig ez az opció volt a legjobb a lábamnak. És milyen kicsi is a világ, mert valahogy az exeteri sofőrcsere alkalmával elkezdtünk beszélgetni. Taxit rendelt, hogy ha megérkezik a busz Torquay-ba akkor haza tudjon menni. Megkérdezte én merre lakom, majd elmondta, hogy ő merre lakik, majd a szüleiről kezdett beszélni akik Máltán laknak, és így arról kezdtünk beszélni, hogy milyen szerencsés is, mert már kilencven körül járnak a szülei és még élnek. Szó szót követett és végül megmutattuk egymásnak a gyerekeink fényképét (haha mint az öregek, ja mer’ azok vagyunk) és közben ahogy pörgettem a képeket, ott volt Tibi képe ami a Daddyhole plain-nél van kitéve. Ekkor kiderült, hogy ismerte Tibit. Legalábbis látásból és mivel ő is bicajozott sokszor látta, még arra is emlékezett, hogy Bromptonja volt, és sokszor összefutottak az utakon. Hihetetlen, hogy egy ember leül mellém a Heathrow reptéri állomásnál, mert épp most érkezett Hamburgból és ott ül öt órán keresztül és a végén kiderül, hogy ismerte Tibit. Megfejthetetlen dolgokat produkál az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése