Ilyen apróságok…

 Tegnap este megnéztem a Capital című angol minisorozat mindhárom epizódját. Szeretem az ilyen  filmeket, egyszerű életek, sorsok, mindennapi események és mégsem. Egy londoni utca lakóinak életéről szólt, hatvan éve ott élő idős néni, pakisztáni boltos család, gazdag család, zimbabwei lány aki illegális munkával tartja el magát, lengyel építőmunkások stb. Nem mesélem el a történetet, kinek, hogyan alakult a sorsa, nem mindenkinek lett happy end ahogy az életben sem történik így.  Egyetlen momentumtól a végén azonban kicsordult a könnyem. A gazdag család, miután összeomlott a csillogó életük, arra kényszerültek, hogy eladják a házukat és kissé összébb húzva magukat új életet kezdjenek vidéken. Az utolsó képsor azt mutatja, hogy beülnek az autóba, egymásra néznek majd a férj elmosolyodik és elindul az autóval ki az utcából, a két költöztető autó követi őket.  Annyira szíven ütött ez a nézés, ez az elindulás, ez a “na, majd csak lesz valahogy!”, ez az egymásra utaltság a bajban és egymásra támaszkodás, ha az egyik elkeseredik akkor a másik pozitív jövőképet fest és fordítva. Amikor ez a két ember egymásra nézett és elindultak, akkor úgy éreztem, hogy én már soha nem fogom ezt érezni bárhogy is lesz ezután. Az akivel egymásra néztünk és támogattuk egymást ha kilátástalannak tűnt a jövő, nincs többé. És bármi is lesz ezután, soha, senki nem fogja pótolni ezt a veszteséget.