Tündökléseim és bukásaim Magyarországon

 Jó volt ez a pár nap, még akkor is ha az esőfelhők a földik értek, még akkor is ha nem tudtam a villamos miatt aludni, még akkor is ha az elektromos roller kiugrott a kezemből én pedig a villamos sínekre estem. Még akkor is.

Péntek 13.

Nem késett a gép de a közös chat már forró volt, hogy hol és pontosan mikor találkozzunk a régi kollégákból verbuválódott kis baráti társasággal. Végül megegyeztünk, hogy Gergőnél találkozunk aki persze pont Budapest másik végén lakott a szállásomhoz képest, majd eldöntjük, hogy akarunk-e valahová menni vacsorázni. Zolika felajánlotta, hogy Diósdról jövet összeszed az újbudai szállásomról és együtt megyünk a többiekhez. A reptéren már láttam, a telefonom hamarosan lemerül, de nem aggódtam, mert volt nálam bankkártya, szóval nem maradok adósa a taxisnak. Majd a fejemhez kaptam, hogy azám, de a lakáshoz való bejutáshoz az összes kód és instrukció pedig a telefonon van. A taxiban ülve, egy papírzsebkendőre írtam a bejutáshoz szükséges adatokat. Jól tettem, mert ahogy kifizettem a fuvart a Baranyai úti ház előtt kikapcsolt a telefon. Egy óra múlva már Zoli autójában ültem, robogtunk Gergő lakásához, ahol Timi és Szöszi is ott volt. Dehogy akartunk bárhová is menni! Szinte ott folytattuk ahol 13 éve abbahagytuk, töpörtyűkrémes kenyeret ettünk erős paprikával, paradicsommal, és vörösboros kólával öblítettük le. Annyit röhögtünk a régi és új poénokon, a régi és új történeteken, emlékeken, képeken, hogy már fájt az arcizmom. Olyan üdítő, olyan feltöltő volt velük találkozni, hogy ha csak ez lett volna az egyetlen apropó és másnap repültem volna haza, már akkor is megérte volna ez a néhány óra. Később vettem észre, hogy annyit könyököltem Gergő konyhaasztalán, hogy vízhólyag nőtt mindkét könyökömön. Ilyen se fordult még elő velem soha :D

Lett jobb kép is de ez annyira “MI” vagyunk :D

Szombat 14.

Andival a gyerekkori barátnőmmel lett volna programom este, de közbeszólt a közelgő árvíz. Budapest teljes készültségben várta a Duna áradását, lezárva a budai és pesti alsó rakpartot. Andi a honvédségnél dolgozik már negyven éve, és bár adminisztrációs területen, ő sem volt kivétel a 24 órás szolgálat alól, hogy ha kell, menjen és segítsen a védekezésben. Megbeszéltük, hogy ha keddig lesz ideje, mindenképp

összefutunk. Aztán egyszer csak ott találtam magam a csepeli HÉV-en, ami mit sem változott, de a környezet ahol a sínek futottak, annál inkább. Arra gondoltam, hogy talán akkor ültem itt utoljára, mikor óriás hassal, sértődötten bevágtam magam mögött Tibi aranyszínű Audijának az ajtaját és faképnél hagytam. Nem is tudom, hogy min vesztünk akkor össze. Talán a Jófiú című filmen, talán máson. Akkor hazamentem anyuhoz, de néhány óra múlva megjelent Tibi, hogy felvegyen. Addigra elszállt a mérgem. Kürtőskaláccsal a kezemben szelfit készítek a közelgő HÉV-vel. A vezető meglepetten néz. Ki akar szelfizni egy koszos, régi vonattal? Milyen európai lett a Szabadkikötő, gondolom miközben elsuhanunk a a katonás sorrendben felállított épületek, konténerek mellett. Tíz éves koromban egyszer itt a korláton ült egy fiú és mikor kibámultam rá, rám kacsintott. Ezt valahogy soha nem felejtettem el. Milyen furcsa is az emberi agy, apró cetlik, emlékfoszlányok kerülnek elő egy fiók mélyéről, érdektelennek tűnnek, de mégis ott vannak még negyven-ötven év után is. 

Csepel, Szent Imre tér (régen Tanácsház tér). 

Leszállok, jobbra a Csepel  Művek bejárata, balra a park ami

Rákóczi F. Általános Iskola

megszépült az évek során, a másik oldalon az egyik régi iskolám, ahol ugyan csak fél évet töltöttem miután Csepelre költöztünk és a lakótelephez készülő iskola még nem volt készen, de az a fél év olyan meghatározó volt az életemben, hogy már sajnálom hogy az anyukám nem hagyott inkább ott a további három iskolaévemben. Hihetetlen elfogadással, szeretettel fogadtak és a tanárom, az osztálytársaim megláttak bennem olyan pozitívumokat, amit még soha azelőtt vagy azután nem tapasztaltam.

 Felszállok a buszra, hogy a Királymajor lakótelephez menjek. 

Rövid az út odáig, pedig régen mennyire

Széchenyi Általános Iskola

hosszúak voltak ezek a megállók. Sötét az ég mikor leszállok a régi sulim mellett. Körbesétálom, nem változott semmit. A boltok is ott vannak az iskola körül. Besétálok a lakótelepre. A fák óriásira nőttek, a tíz emeletes ház megbújik mögöttük. Valaki épp költözik a házba, besétálok, végignézem a postaládákat, akad még egy-két név ami ismerősen cseng. A lift nem jön, pakolnak a hatodikon, elindulok a lépcsőn felfelé. A harmadikon, Tibiék régi lakása mellett megállok. A nevem ott van még belevésve a sárgára fakult falon. Úgy tűnik negyvenöt éve nem festettek itt sem. A nyolcadikon ott a lakás, ami nekem maga a Buckingham palota volt, mikor az apró, vizes szoba-konyhás lakásunkból ideköltöztünk hetvenkilencben. Megrohannak az emlékek, tűnődve állok még egy ideig, aztán leballagok a lépcsőn.

 

Lesétálok a Kis-Duna partjához, szépen gondozott park övezi a víz melletti sétányt, kutyasétáltatók, futók

mennek el mellettem. Nádvitorlást próbálok készíteni. Harmadikra sikerül. Igyekszem nem beleesni a vízbe, ahogy a vitorlást útjára bocsátom Tibi hamvainak egy részével. Itt is voltunk, itt is éltünk, ezt is szerettük, ennek is a része lett.

Királymajor lakótelep, a középső zöld erkélyes házban laktunk

Csepel Kis-Duna part Kolonics György sétány 

Esik az eső de nem szegi a kedvem, elindulok a négyes villamossal Pest felé. Az Ó utcában találkozom Tibi gyerekkori barátjával, Balázzsal, aki megígérte, hogy segít feltenni a ház mellé a táblát. “A tábla” amelyen egy QR kód van illetve egy rövid mondat, miszerint itt gyerekeskedett Kána Tibor és ha valakit érdekel a kódra kattintva elolvashatja azt a naplórészletet, amit Tibi erről az időszakról olyan színesen írt le. És persze miért ne járhatna egy tábla neki is? Balázzsal bemegyünk a régi, körfolyosós házba ami gyönyörűen fel lett újítva. Ezt kérték a lakók cserébe, mikor egy vállalkozó felhúzott még egy emeletet. Ahol egykor Tibi emlékei szerint Marcsa néni csirkét kopasztott és isteni süteményeket sütött és Rózsi néni pedig csodás kosztümöket varrt a híres színésznőknek, ez a nagypolgári lakás, melyben Tibike felnőtt, most üresen áll. Hét éve egy francia divattervező házaspár vette meg az előző lakótól a lakást, gyönyörűen felújították majd visszaköltöztek Párizsban és azóta felé sem néztek. Balázs segít feltenni a kis táblát a ház kapuja melletti falra. Reméljük, senkit nem zavar, de ha valaki arra jár, vagyis az hatodik kerület Ó utca 6 felé, akkor elolvashatja Tibi gondolatait.

Vasárnap 15.

Már nem igazán emlékszem a régi vonatozásokra Baja felé, mikor anyuval a nagymamához mentünk. Leginkább csak hangulatok, érzések, színek maradtak meg ezekből az időkből, hiszen két-három éves

lehettem. Ülök a Keletiben a vonaton és várom, hogy elinduljon. Nagyon izgulok, pedig imádok vonatozni. Anyura gondolok. Tizenhárom éve voltunk utoljára Baján, amikor anyu hamvait elszórtuk Tibivel és a lányokkal. Pontosan tudom, hol. Egy csodálatos helyen ami anyukám fiatalsága helyszíne volt, drága szülővárosa, amit mindig könnyes szemmel emlegetett, ahol a Sugovica simogatja homokos partját, ahol a fűzfák a víz fölé hajolnak. Andi közben üzenetet küld, hogy ma otthon van, ebédelhetnénk valahol. Mikor megtudja, hová készülök, felajánlja, hogy Attilával lejönnek utánam és majd ott ebédelünk. “Komoly? Lejöttök Bajára?”kérdezem meglepetten. “Csak 130 kilóméter, és legalább együtt ebédelhetünk!” Válaszol azonnal. 

A vonaton teljesen hülyének nézhetnek mert úgy készítem a fotókat hol a jobb hol a baloldalon, mintha legalábbis valami világvárost szelnénk át és nem a leégetett tarlók, elhagyatott állomás épületek, békésen legelésző birkák között zötyögnénk. Sárbogárdon alig három percem van leszállni és a csatlakozáshoz rohanni, de megéri mert a földig érő ablakokból fantasztikus kilátás nyílik a vidékre. Baja, mint mindig, most is csöndes, de szép tiszta ahogy emlékeztem, és nyugalmat áraszt. Hiába lóg az eső lába, nem tudja a jókedvemet szegni. Üres utcákon sétálva végre a Szentháromság térre jutok, innen már emlékszem a Sugovica sétány felé vezető útra. Andiékkal tartom a kapcsolatot, megbeszéljük, hogy ha ideértek a Petőfi szigeten lévő  Véndió vendéglőben ebédelünk. 

Amikor otthon megnéztem a Google térképen és beazonosítottam a helyet pontosan, azt vettem észre, hogy most a pad mellett ahol ültünk egy nagyon szép műalkotás, egy acélból készült fűzfa van, amelyen lakatok lógnak, szerelemlakatok. Ebből született az ötlet,hogy veszek én is egy lakatot, Debike rágravírozza anyukám nevét és felteszem a fa egyik ágára. 

Baja Szentháromság tér

Megtalálom a sétányt, megtalálom a helyet ahol anyukám hamvait a vízbe szórtuk. Virágot sajnos nem tudtam venni, mivel minden bolt zárva ahol virágot árulnak. Felszedtem a lehullott kána virág szirmait, azt szórom a vízbe. Talán így a legjobb. A lakatot felteszem az acélfűz egyik ágára. Hirtelen kibújik a nap a sötét felhők közül, de csak egy percre. 

Baja

Jaj de sokat hallottam a Véndió vendéglőről gyerekkoromban. Anyu tizenhat évesen idejárt táncolni, ez a hely volt Baja fiatalságának a központi helye az ötvenes-hatvanas években. Mikor anyuval később idelátogattunk már nem engedte meg a pénztárcánk hogy itt ebédeljünk, de mikor később Tibivel és a lányokkal lehoztuk anyut, beültünk és élveztük a csodás kilátást a Sugovicára. Nem csalódtam most sem, kiváló hely, fantasztikus ételekkel, igazán odafigyelő, kedves személyzet fogadott minket. Bár a hal nem a kedvencem de harcsapaprikást ettem és nem bántam meg. A somlói már alig fért belém és természetesen bajai vörösbort ittam hozzá. Jót beszélgettünk Andival és Attilával, majd velük mentem vissza Budapestre.

Hétfő 16.

Amikor még úgy harminc-negyven évvel fiatalabb voltam rengeteget sétáltam a körúton, dolgozni mentem vagy csak úgy mászkáltam a butikok kínálatait vizsgálgatva. Ahogy most a szemben jövő fiatalok, én sem vettem észre, milyen gyönyörűen a körúti házak. Némelyik már hosszú ideje nem volt lefestve, de még így is szépek, méltóságteljesek a homlokzatok apró vagy óriási szobrai, a női alakok akik már száz éve a vállukon tartják a cirádás erkélyeket. Alattuk pedig már nem a régi bőrdíszművesek, cipőboltok, órásmesterek, cipzárjavítók boltjai sorakoznak, hanem a kebabos, a nemzeti dohánybolt, McDonalds vagy épp egy Szex shop, szolárium szalon. De még így is szép a körút, csak fel kell néha nézni a telefonból, hogy észrevegyük.

A Blahán megcsodálom a Corvin áruház új/régi homlokzatát, bár belül nem sok érdekesség van egyelőre. Hogy eljussak egy vécére, kávét kell vennem a mekiben, mert mindenhol aprópénzzel lehet csak bejutni az illemhelyekre. A meki vécéje mellett hajlotthátú vécésnéni hajtogatja a vécépapírokat, bólint csak mikor a belépéshez feljogosító blokkot megmutatom. Nem is emlékszem mi volt régen ezen a sarkon, de le merem fogadni, hogy ez a vécésnéni már negyven éve is itt ült, bár akkor néha aprópénz is csörrent a kis tányérkában ami a fehér terítővel lefedett asztalon most üresen árválkodik. Elszégyellem magam, mert szívesen adnék, de nincs nálam egy fitying sem, a néninél meg nem lehet contactless fizetni…

Visszafelé sétálva persze jól elázom, így beesek a Corvin közben a nagy plázába és véletlenül veszek egy leárazott műbőr rövid kabátot, ami szerintem nagyon jól áll, bár még nem tudom, hová fogom itthon felvenni…

Este Anitával találkozom, ázsiai kaját eszünk és jól kibeszélünk mindenkit. 

Kedd 17.

Utolsó éjszaka végre tudtam rendesen aludni. Becsuktam az ablakokat és lehúztam a redőnyt, így nem volt olyan zavaró a 49 villamos hangja ami a Fehérvári úton zakatolt át úgy tíz percenként egészen éjfélig. Reggel végre kitisztul az ég és napsütés fogad az utolsó napomon.

Összepakolok és úgy tervezem valahol beteszem a táskám és a bőröndöm egy csomagmegőrzőbe mivel csak este nyolcra kell a repülőtéren lennem. A Keletinél teszem le végül a cuccaim, úgy döntök innen csak néhány megálló a Kálvin tér ahol fel tudok szállni az E100 buszra ami a reptérre visz. Fél háromkor van találkám Terikével az unokatesómmal az Allee-ban, aztán négykor beszéltük meg Dianával, Tibi gyerekkori barátjával egy randit. A délelőtt viszont az enyém. Elmegyek a Szabadság hídhoz, szeretném

az egyik Kolodko mini szobrot lefotózni. Ferenc Józsefet találom meg, aki egy függőágyban csücsül a híd egyik cirádás korlátja alatt. Átsétálok a hídon és meglátom az elektromos rollereket. Már régóta szemezek velük. Amikor Tibivel Malagán voltunk, ilyenekkel szeltük át a várost, élvezetes volt így most is valami ilyesmire számítok. Letöltöm az appot és leszkennelem az egyik Lime roller QR kódját. Elindulok. Sajnos nagyon gyorsan megy, de ha fékezek akkor meg szinte leblokkol, így nem valami élvezetes a budai felső rakparti utazás. Végül feladom és a Várkert bazárnál áttolom a villamos síneken keresztül a kijelölt parkolóhoz a járgányt. Vagyis csak áttolnám mert egy másodperc és kiugrik a kezemből a megvadult paripa magával rántva habtestem is, így azonnal a földön találom magam. Szerencsére komolyabb sérülés nincs rajtam,talán mert a sínek között rugalmas anyagból van a flaszter, gondolom a zaj csökkentése miatt (persze ilyen nincs a 49 vonalán) így csak röpülök és a vízhólyagos könyökömön felszakad a seb. Valaki odaugrik, angolul kérdezi, jól vagyok-e, felszedi a napszemüvegem, de látja minden rendben. Odasántikálok és csúnya szavakkal illetve a járgányt, a többi, ott legelésző roller mellé teszem. Egészen rossz véleményt írok aztán róla. Tibire gondolok, most mit mondana: “Muszáj neked folyton ilyen veszélyes dolgokat csinálni? Folyton leesel valahonnan… Mindig kapkodsz Banya…”

Fekete nadrág és póló van rajtam és már kezd egészen meleg lenni, még egy nagy kört sétálok, majd visszamegyek az Allee-ba, hogy feltöltsem a telóm és Terikével és Dianával találkozzak.

A lezárt budai rakparton

Este a Kálvin téren gyorsan megtalálom a 100E buszt és viszonylag korán odaérek a reptérre. A gép sajnos késik, így jó negyven perces késéssel érünk végül Bristolba. Megéri a látvány, csodálatos a kivilágított Budapest, alig bírok betelni vele, majd két és fél óra múlva a bristoli öbölben rákanyarodik a gép a reptér felé vezető pályára, a hold teljes fényében ragyog, megvilágítva az alattunk hullámzó tengert. Elégedettséget érzek, így volt teljes ez a néhány napos kirándulás.

Budapest

A bristoli csatorna

Itthon Szula Sunnyval együtt ébren várt. A néhány nap próbára tette őket is, a kutya az első két napban folyékonyat kakilt és hányt, de nem tudni mitől. Aisa pedig megvette a repülőjegyét vissza, Angliába. Úgy döntött inkább Norwich-ban folytatja ezt az évet, hiába a napfényes Alicante, nem sikerült a néhány hét alatt belerázódnia az ottani egyetemi életbe. A spanyolok kicsit szétszórtak, a tanárok nehezen beszélik az angolt függetlenül attól, hogy nem spanyolul tanulnak a diákok, és ez mégjobban megnehezítette a dolgot, hiszen tört angolsággal biológiát, fizikát tanulni nem könnyű. Ma reggel meg is érkezett, Exeterben vártam őt. Néhány napig újra együtt a pici családunk, délutánra már vissza is rázódott minden a régi kerékvágásba amikor a lányok valamin összevitatkoztak. Úgy szép az élet ha zajlik :D

Csak még egy apróság ide a végére, ami az utazás közben jutott eszembe:

“Nem minden pocsolya egyforma. Van amiben egy nagyváros fényei tükröződnek vissza, van amiben a hold fénye” (kivételesen nem Coelho hanem Braun Kriszti gondolata)

Bevásárlólista a híd kövezetén :)