Karácsony meg mindenféle gondolatok

 A karácsony este mindenféle szempontból eltért a megszokott, hagyományos szentestétől. Először is nem a mi otthonunkban hanem Debiék házában ünnepeltünk, másodszor is hiányzott Tibi de nagyon, harmadszor pedig ott volt Hallie.  A negyedik természetesen a menü változása volt, mivel eddig mindig rántott húst sütöttem, most pedig egy négy kilós sonkával birkóztam meg. A sonka receptet egyébként a BBC műsoron láttam Nigella L. közvetítésével. Persze kicsit elnéztem a receptet mivel ez egy lassan főzött sonka lett volna a sütőben kb 12 órán keresztül, de én csak azt figyeltem hogy két-három órát főzzük mielőtt a tetejét megsütjük. Aznap délben olvastam el tüzetesebben a receptet és a fotelbe rogytam. “ Mert mindig kapkodsz!” Jutott eszembe az oly gyakran használt mondat, ami többnyire Tibi szájából hangzott el. És igaza volt. A kötözött sonka aztán öt órát főtt az alufólia alatt, előtte megkentem melasszal (amit itt treacle-nek hívnak, még soha nem használtam semmihez). Debiéktől elkértem a húshőmérőt, így öt órakor tudtam, hogy már 67 fokos a sonka belül, ami bőven azt jelzi, hogy megfőtt. Ekkor kivettem, leszedtem a bőrét, a tetejét gyémánt alakzatban bevagdostam, majd újra megkentem egy melaszos, barna cukros, dijoni mustáros marináddal, megtűzdeltem szegfűszeggel (magam sem tudtam mi lesz ennek a vége) és újabb fél órát hagytam sülni. Kapkodás ide vagy oda, nagyon finom lett, Debiék is dicsérték. Ők egyébként a zöldségekkel, szószokkal és a sütőben sült krumplival járultak hozzá a vacsorához, illetve a Yorkshire puddinggal. Szulának végigjártam az összes lehetséges boltot, hogy megvegyem a gluténmentes változatát, majd elcsüggedve hazafelé a boltok közti dugóban rákerestem a receptre és rájöttem, hogy nem is olyan bonyolult. Nagyjából húsz perc alatt elkészült és nagyon finom lett. Természetesen bejglit is sütöttem (nem repedt el) Szula csokis piskótát (egyik felében barack a másik felében citrom lekvárral ízesítve), Aisa kókuszgolyót készített.

Debit és Dant szülőként láthattam aggódni, fél kézzel vacsorázni, óránként etetni, csendesíteni, dajkálni, akár fejre állni, hogy a kislányuk ne sírjon, ne fájjon a hasa, de közben haladjon minden a maga útján, mármint vacsora, ajándékok satöbbi. Nem is beszélve Sunnyról, aki vagy azért nyüszített mert nem mehetett ki Danhez a konyhába vagy azért mert Hallie sírt vagy azért mert nem ülhetett le mellénk a vacsora asztalhoz (Szula szoktatta rá) szóval folyton fegyelmezni kellett, néha pórázon, néha anélkül. Mit mondjak, fél tízre az én idegeim is felmondták a szolgálatot, túlterhelt volt az agyam. Az utolsó közös kép után összeszedtem a cuccainkat és a kutyát kivittem az autóba (szegénynek még pisilnie is kellett, de szerintem ő is túlpörgött). Mikor visszamentem szólni a lányoknak, hogy készüljenek, megyünk haza, mindenki méltatlankodva nézett rám, hogy “már ilyen korán megyünk? Most kezdtünk csak beszélgetni!” Hallie kicsit elcsendesedett Debi ölében, látszólag minden idilli volt. De már késő volt. Azt mondtam, Debiék is fáradtak, én is az vagyok, menjünk haza pihenni.

Az ajándékoknak egyébként mindenki örült, Sunny leginkább. Debinek nagyon tetszett a rajz amit Szula készített Tibiről és Hallieről.

Másnap reggel 

Otthoni bohóckodás

Tibi karácsonyi pólójában a munkahelyemen

Az elkövetkező napok csak lustálkodással teltek, Debiék átjöttek székelykáposztát enni. Szegény Hallie akkor is sokat sírt, nem maradt meg senkinek a kezében. Debi azt mondja, talán azért mert mi kicsit hangosak vagyunk, meg sokan is, Helennél (Dan édesanyja) nem volt ilyen sírós, mert ott nyugisabb, csöndesebb minden. Hát, sajnos ezen nem tudok változtatni. Mióta az eszemet tudom olyan családban voltam, akik néha az örömtől, néha a vita hevében egymást túlkiabálva próbáltak érvényt szerezni a mondandójuknak. (Ezért is volt mindig a kedvenc könyvem a “megérjük a pénzünket” G.Szabó Judittól :D)

26-án bementem néhány órára dolgozni. A takarítónő férje beteg és emiatt nem tud jönni, a másik már régóta betegszabin van a csuklója miatt. Először csak őt helyettesítettem de most hogy a másik sem jött, muszáj volt mind a két emeletet kitakarítani. Takarítás közben megitattam az egyik öreget, beszélgettem a másikkal, bekapcsoltam a tévét aki kérte, betakargattam aki mindig kitakarózott. 

Az egyik néni körül folyton régi könyvek vannak, többnyire azok, amiket még iskolás korában kapott jutalomból. Csupa ifjúsági történetek. Néha nem is olvas csak nézi őket (sajnos demenciája van) de sokszor sikerül vele beszélgetnem, mesél a könyv tartalmáról ami épp előtte van, vagy elmondja, hogy milyen sokat utazott de nem ám akármilyen helyekre, hanem Indiába, Pakisztánba, Peruba (ott a képe a Matchu Pitchu-ról) és ráadásul egyedül, ami szerintem nagyon bátor dolog volt. Múltkor aztán elkezdte mesélni az egyik könyvet aminek a címe “The secret garden” . Látszott hogy már valaki próbálkozott és a saját könyvtárunkból felhozott egy könyvet aminek ugyanez a címe de az egy felnőtt történet volt. Amiről a néni mesélt az gyerekekről szólt. Aztán lassan rájöttem, hogy én láttam ezt a történetet filmen nem is olyan régen a tévében. Két fontért meg tudtam rendelni az E-bay-en, és karácsonykor meg is érkezett. Amikor karácsony másnapján bementem dolgozni, felcuccoltam az egyik üres szobából a tévét amiben DVD lejátszó is van, majd elindítottam a filmet. Azóta szerintem már ötvenszer láthatta mert amikor a szobába megyek, mindig megkér, hogy indítsam el neki a filmet. Ez jó érzés, és csak két fontomba került. Bárcsak mindenkinek ilyen egyszerű lenne örömet szerezni. 

Tegnap amikor bent voltam újra takarítani, elég vacakul éreztem magam. persze mindenki köhög, tüsszög körülöttem, de ebben a hónapban már másodszor kap el valami nyavalya, függetlenül attól hogy kaptam Covid és Influenza elleni oltást is. Tíz év alatt egy kezemen meg tudnám számolni hányszor voltam beteg és most tessék! Délután lemondtam Brigittáéknál a látogatást, pedig Debi is jött volna Hallieval, de nem szeretnék megfertőzni senkit. Este már köhögtem is, és persze ma is. Létezik, hogy a mentális egészség befolyásolja a fizikális állapotát az embernek? Létezik bizony. Nem másztam még ki a gödrömből, néha feljebb jutok, néha visszacsúszok és sokszor egy napon belül többször is megtörténik ez a hullámvasutazás. Aisa azt mondja menjek el én is orvoshoz, de mit mondjak neki? Meglehet, hogy az anyagi körülményeink is hozzájárulnak, hogy többször vagyok lent mint fent. Talán ha megoldódik, és sikerül olcsóbb albérletbe költözni, így marad valami a fizetésemből (illetve nem kell folyton elvennem abból amit Tibitől kaptam) visszatér a régi Kriszti, vagyis majdnem a régi. Attól is félek, hogy a munka amit most csinálok - hiába az a tudat, hogy szükség van rám és nem fognak kirúgni - még jobban elmélyíti bennem ezt a depressziós érzést. Pedig hálásnak kellene lennem a barátomnak, hogy elintézte, felvegyenek. Én még soha nem csináltam drámát a munkahelyemen és most ez is megtörtént, még karácsony előtt. Nem könnyű kitalálnom, hogy oldjam meg az aktivity-t az öregekkel, akikből legfeljebb hárman-négyen képesek arra is, hogy összerakjanak egy három darabos puzzlet. Akkor jött a kérés, hogy segítsek a takarítónőnek, mert egyedül nem bírja, ugye. Gondoltam, oké, bejárok nyolcra, majd tíz-tizenegy körül még van egy kis időm ebéd előtt végigmenni és csinálni valamit. Ez néhány napig működött is, kezdtem kisimulni, hogy meg van a rendszer amit naponta tudok követni, így összejön heti 25 óra talán. Majd a következő héten elém állt a carer-ek kisfőnöke (aki tényleg rendes nő csak épp mindenbe beledugja az orrát) és kitalálta, hogy ma csináljam az aktivityt ők meg majd segítenek a takarítónőnek. Mindezt a folyosón ahogy beléptem az épületbe. Akkor hirtelen kiakadtam, hogy de miért? Mit tudok én az öregekkel reggel nyolckor csinálni? A hangom kicsit megemeltem, erre kijött a manager csaj is (aki ugyancsak rendes csak eléggé befolyásolható). Reggel az öregek felkelnek, reggeliznek, aztán megmosdatják őket, ez eltart tízig. Azt mondtam, azért jövök nyolcra, mert a takarítót helyettesítem, nem azért mert aktivitit csinálok. Akkor miért nem jössz tízre? Mit fogsz csinálni ha visszajön a takarító? Kérdezte a kisfőnök. Közben a manager csaj is beleszólt, hogy csinálhatnám a szobák dekorációját. Mondtam, hogy azokkal már készen vagyok rég. Szó szót követett, majd ledobáltam a cuccaim és magamban puffogva hátramentem a télikertbe ahol a karácsonyi dobozok voltak, Nem tudtam visszatartani a sírást, pedig ez tényleg nem olyan dolog volt ami miatt így ki kellett volna akadnom, de mégis. Válogattam a díszeket, sajnáltam magam. Bejött a kisfőnök és elmagyarázta, hogy ezt azért találta ki, mert kevés most a beteg, és ilyenkor a tulajdonos azt mondja, hogy kevesebb carer is elég délelőtt, négy helyett három. Ő pedig nem akarja, hogy a lányok elveszítsék az óráikat, ezért gondolta hogy segítenek a takarítónőnek. Akkor miért nem ezzel kezdted? Kérdeztem tőle. Azt mondta, nem hagytam, hogy végigmondja, de ő ezt már tegnap délután megbeszélte a manager csajjal. Akkor miért nem hívtál fel, hogy tudjam ma mire számítsak? Nem tudta a számom… Ami ott van a Duti rota első oldalán, mint mindenkié. Persze elnézést kértem tőle, hogy így kiakadtam, csak nekem is jó, ha van valami rendszer a munkámban, nem csak úgy ide-oda tesznek, hogy ma ezt, holnap azt, de azért csináljam az aktivityt mert arra nagy szükség van, mivel ha ellenőrzést kapnak, számon fogják rajtuk kérni ezt is. Nos, ha én egy gyakorlott aktivity coordinator lennék, akkor biztos megoldanám még ezekkel a szegény demenciás, néha élet végi gondozásban felvett öregekkel is és persze leadminisztrálnám professzionálisan az egészet (hiszen úgy is ez a fontos). De nem vagyok az. Én vagyok az aki három év munkanélküliség után kapott egy lehetőséget de nincs elég motivációm, hogy tanuljak, előre haladjak. Ötvenhat évesen milyen motivációm legyen ehhez? A régi Kriszti lehet, hogy megoldotta volna, de ez, a mostani nem igen tudja. 

Na, most hogy kinyavalyogtam magam, megyek rántotthúst sütni…mert vasárnap van.

Karácsony előtti herce hurca 2. Christmas Carol

 Egy újabb élményben volt részünk tegnap Szulával. A kedvenc utcámban van egy templom. Mikor Aisa még a közeli iskolába járt, ebbe a templomba jártak az ünnepek alkalmával. A múltkor egy másik templomban voltunk Mozart koncerten. A Devon Kórus illetve négy kiváló operaénekes prezentálta a művet és tényleg nagyon élvezetes volt. A szoprán énekes hangjától leesett az állunk. Ott olvastuk, hogy Christmas Carol lesz hamarosan a St.Marychurch-ben, ugyanaz a kórus fog szerepelni és ingyenes a belépés. Nosza, felírtuk a naptárba és tegnap összeszedtük magunkat, hogy megnézzük. A templom szépen fel volt díszítve, a hátsó részben óriási karácsonyfával. Elől a kórusnak volt helye, középen az első padsorhoz kötve öreg juhászkutya feküdt türelmesen, nem törődve a körülötte zsongó emberekkel, akiknek a kilencven százaléka hetven év fölötti volt, beleértve a kórus tagjait is. Az első sorban volt hely, úgyhogy nem szégyenlősködtünk, leültünk. A program részletesen le volt írva, amit a belépéskor átadtak nekünk. Két számot a kórus énekelt, majd a karmester átvonult az orgonához és mi felálltunk, hogy az előttünk lévő kis zöld énekeskönyvből a megfelelő számú dalt elénekeljük a kórussal együtt. Vicces volt. A legtöbb ének dallamát már ismertem, a szöveg pedig ott volt a könyvben. Szulával együtt igyekeztünk igazodni a többiekhez. A végén egy mulatságos dalt is előadtak, a karmester szerint Andre Rieu is ezzel a dallal szokta befejezni a koncertjeit. Mondhatni igen mulatósra sikerült, mindenki ritmusra dülöngélt. Jól éreztük magunkat. Ma reggel viszont a hangom repedtfazékhoz volt hasonlítható, ez köszönhető a tegnapi mulatozásnak illetve, hogy elkaptam valami köhögős nyavalyát a kollégáimtól. Mindent összevetve, függetlenül attól, hogy nem vagyunk hívők, szép volt ez az este.

Karácsony előtti herce hurca

A sokat látott műfenyőfa kissé derékfájósan áll a terasz ajtó előtt, de tele van az emlékeinkkel. Ezt a fát még az első angol karácsonyunkon vettük. Emlékszem már nagyon szorosra kellett húzni a derékszíjat hiába dolgoztunk mind a ketten, Tibi a sütigyárban én pedig hol egy farm konyháján pucoltam a zöldséget hol pedig egy gyárban szortíroztam a fotókönyveket éjszakai műszakban. A bérleti díj, a rezsiköltség, a napi bevásárlások elvitték amit kerestünk. És akkor két héttel karácsony előtt hirtelen csoda történt, megkaptuk az elmaradt családi pótlékot illetve vissza nem térítendő támogatást kaptunk az államtól. Emlékszem Tibinek szokása volt minden reggel lecsekkolni a bankszámlánkat a telefonján, így tudta, mit vontak le aznap és mennyi fizetést kaptunk péntekenként. Akkor reggel a fülembe súgta, hogy kaptunk háromezer fontot én pedig majd’ kiugrottam a bőrömből. Aztán persze mint a rendes “tücskök” meg nem tagadva önmagunkat, szép kis karácsonyt rittyentettünk a gyerekek nem kis örömére, pedig addig folyamatosan azt mondtuk nekik, hogy most tényleg ne számítsanak semmire, talán még karácsonyfa sem lesz. Szóval akkor vettük ezt a fát, vagyis rendeltük, nem olcsón. Azóta persze már vannak sokkal szebbek, igazibbnak tűnők, magasabbak. Egy-két karácsonytól eltekintve (amikor igazi fával leptük meg magunkat) végigszolgálta ezt a tizenkét évet, nem is csoda, hogy megkopott kissé a fénye.

A szentestét Debiéknél töltjük, mert ott több a hely, kényelmesebben elférünk majd és talán Sunny sem ugrál Hallie körül annyit mint amikor átjön Debike vele. A kutya annyira őrzi védi a kislányt, ha megnyikkan már aggódva ugrál fel a babakocsihoz, hogy lássa, mi történik és közben nyüszög, könyörög, hogy közel kerülhessen hozzá. 

Miután elvonult a Darraghnak elnevezett szélvihar végre felmászhattam a létrára, hogy a fényeket feltegyem az ereszcsatornára. Az első sor nem égett már tavaly sem, hiába próbáltam végig az összes égőt, nem sikerült megjavítanom. Tibi vette még 2013-ban, emlékszem huszonnegyedikén zavartam el őt a WHSmith áruházba, hogy vegyen égőket, mert végre olyan házban éltünk, amit ki tudtunk szépen díszíteni. Együtt mentünk el végül, gyönyörűen sütött a nap, elkanyarodtunk a Meadfoot beach felé mert az előző nap elvonult vihar utóhatásaként a tenger hullámai olyan magasra csaptak, hogy a többméteres kőfal mentén sétálva ránk zúdult a tengervíz. Ott ugrabugráltunk és videót készítettünk ahogy bőrig ázunk a szikrázó napsütésben. Aztán hazamentünk, feldíszítettük a fát, majd feltettük a külső világítást is. Szóval a fényfüzér is marad, amíg az utolsó apró kis égő is ki nem leheli a lelkét.

Ez nem a megszokott “herce hurcás” posztom, de majd talán jövőre jobban sikerül. Beszéljenek a képek inkább.

Szula festette, díszítette ki őket

              

Gyertyafény koncert

 Jaj, nagyon puccosak voltunk tegnap Szulával! Reménykedtünk, hogy nem egyedül leszünk akik így tisztelik meg a helyet és Vivaldi csodálatos szimfóniáit. Autóval mentünk a Torquay vonatállomásra, majd a Great Western Rail vonattal utaztunk Exeterig, ami nagyjából egy óra távolságra van. Picit meleg volt a vonaton, de mire nagyon kellemetlenné vált volna már meg is érkeztünk.  Habár még csak fél hét volt, de már éjszakai sötétség vette körül a kidőlt-bedőlt ódon sírkövekkel körülvett St.David’s Katedrális épületét. Én még soha nem voltam itt, de Szula néhány alkalommal e falak között középkori kardozott. Elég korán érkeztünk, előttünk csak néhányan voltak, majd pár perc múlva beléphettünk a katedrálisba. A várakozásainkat felülmúlta ami ott fogadott, az oltár környéke tele volt gyertyával, persze nem igazival hanem olyan gyertyákkal amelyek teljesen úgy néztek ki mint az igaziak. Fényük azonban ugyanolyan táncot jártak a falakon megvilágítva az angyalokat, az íves, magas ablakokat mint az igaziaké.   A millió gyertya közepén voltak elhelyezve a vonósnégyes székei és a kottatartók. Mi nagyjából középen ültünk a padokon ahol rendszerint a miséket hallgatják az emberek. Elől a gyertyák körül székek voltak (ezek voltak a drága helyek). Egyáltalán nem éreztük, hogy mi kevesebbet fizettünk a helyünkért hiszen az élmény szinte ugyanaz volt, kivéve, hogy ülve nem láthattuk a földön lévő gyertyákat. Egy kedves ismerőssel is találkoztunk amikor a sok bámészkodóhoz hasonlóan mi is előrementünk, hogy fotókat készítsünk. Szula nagyon rákészült az élményre, megmondom őszintén én is izgatott voltam, hiszen előzőleg még soha nem voltam klasszikus koncerten. Alig vártam, hogy meghalljam hogy szólnak a hangszerek ezen az akusztikus helyen ahol nincs szükség mikrofonra. A katedrális megtelt és hét órakor megjelent a négytagú zenekar. A zenekar vezetője minden évszak kezdete előtt elmesélte, miről fog szólni a mű, mi a cselekmény. Felcsendült az első hegedűszó, az első évszak a tavasz, majd a nyár, az ősz, végül a kedvencem, a tél. Úgy elrepült az egy óra, hogy észre sem vettük. Hatalmas vastapsot kapott a négy művész. Csodálatos élményben volt részünk, ugyan nem egy nagy koncertteremben hanem egy kisebb katedrálisban de amit odavarázsoltak számunkra, az örök élmény marad Szulának is nekem is. Alig másfél óra múlva már otthon is voltunk.

Hallie érkezése

Március tizenkilencedike volt a nap, amikor személy szerint én megtudtam, hogy nagymama leszek valamikor november környékén. Azóta sok idő telt el, számunkra sorsfordító napok, hónapok következtek, de végül elérkezett ez a nap is. Két nappal a kiírt időpont után Debi üzenetére ébredtem, hajnalban érkezett a kórházba, később Dan továbbította a híreket de sokat nem is kellett várni, mert délben megérkezett családunk új tagja, Hallie. Este hatkor bejelentkeztek egy közös messenger videóval, amihez Dan testvére, anyukája, Debi tesói és én csatlakoztunk. Végre a baba nevét is megtudtuk, mert Debiék megdönthetetlen titoktartással őrizték a nevet amit a kislányuk visel majd egy életen át. Hallie 3.40 kilóval jött a világra, a hosszát nem tudom sajnos de szerintem nagyjából ötven centi lehet. Rettenetesen örültem, hogy Debike természetes szüléssel, komplikációk nélkül vészelte át ezt a nagy napot. Este felajánlották, hogy bent maradhat a kórházban de inkább haza szeretett volna menni, mert ott sokat pihenni nem lehet, pláne egy közös szobában. Nyolc körül áthívott minket Szulával, illetve Dan anyukája, Helen is eljött és rácsodálkozhattunk végre erre az apró kis jövevényre. Találgattunk, kire hasonlít, később Debi képeket küldött Danről amikor újszülött volt, a hasonlóság egyértelmű volt, de persze láttuk a zöldes barna szemében Tibit is, végül megállapítottuk, hogy az álla Heyse a szeme Kána. Persze ez napról napra változik. Aisa szegény még személyesen nem láthatta Halliet, Szula már dajkálta tegnap amikor délután átugrottunk. Nagymama lettem, még nem éreztem át teljesen a súlyát ennek a dolognak, felfoghatatlan még hogy Debikém, az elsőszülött lányom anyuka lett. De nagyon jól csinálja, informált, ügyes és szerencsére egy-két hétig Dan is otthon lesz velük és segít. 

Képek :)

Néhány órásan

Anya kezében :)

Mama kezében (ordít :D)

Másnap, Debike babatakarójával 

Szula nénikéje dajkálja és csodák csodája, nem sír :)

Halloween 🎃

A tökök tök jók lettek, főleg Szula fektetett extra energiát hogy egy tökéletes mexikói tradicionális festett koponyát varázsoljon a tökfejre 🙂 

Bár egész nap übereztem de délután kitaláltuk hogy úgy megyünk kutyát sétáltatni hogy kifestjük magunkat. Szula vámpír lett én pedig Miguel a Coco című meséből ami a kedvencünk mert mindig sírunk rajta annyira lelket melengető az üzenete: Addig él valaki amíg emlékeznek  rá. Mexikóban komolyan veszik ezt a tradíciót, és minden évben mindenszentek napján feldíszítik a temetőket, a szeretteik fotója alatt gyertya ég, a halottaik kedvenc ételeiket viszik a temetőbe, táncolnak, énekelnek és életben tartják az őseik emlékét. (Nézzétek meg, érdemes) Tehát így mentünk az NCI toronyhoz, Tibi képe alá is tettünk díszeket és bár ott nem gyújthatunk gyertyát de egy apró elemes mécses világította meg a papírból készült díszt. 

Anya Deadpool-t táncol

A legviccesebbet el is felejtettem leírni az előző posztomban! Aisa kedvence a Deadpool. A szülinapja alkalmából két hétig gyakoroltam Deadpool táncát hogy meglepjem vele. Nem mondom hogy könnyű volt és persze nem lett tökéletes. Az első nap amikor hazajött a délutáni kutyasétáltatás adta a lehetőséget hogy megmutassam mit tanultam. Jókat nevettünk. Ezer éve, amikor még tincitáncis lány voltam könnyedén megtanultam ennél nehezebb koreográfiát is, de ezzel meggyűlt a bajom, mert könnyen tanulok de gyorsan felejtek 😂 és az izületeim sem olyan rugalmasak mint a múlt században, de Aisa annyira meglepődött, hogy ez minden csepp izzadtságot megért!

Idebiggyesztem hogy jót mulassatok ti is!

! 

Szula volt a tettestárs, Aisa meg csak azt kérdezgette, hogy milyen dalt?🤣

Kána Aisa rosszgyerek kismalac Julianna 21 éves

Ezzel a hosszú névvel még két éves korában tiszteltük meg és azóta is büszkén viseli. A születésnapra megrendelt parfüm természetesen még ma sem érkezett meg hiába egy neves angol cégtől rendeltük meg de azok voltak olyan kutyagumirágók, hogy a leghírhedtebb szállító céggel küldik a rendeléseket, az Evri alias Hermes nevű abszolút megbízhatatlan társasággal. A mai, harmadik levélváltásunk alkalmával úgy döntöttem hamarosan könyvet írok “levelek Evritől” címmel. Szóval ma elmentünk és megvettem a Boots-ban az áhított Prada Paradox Intense parfümöt, mert azért mégis...

A szülinapon elmentünk újra a China blue-ba ahol festegettünk néhány órát majd este együtt tortáztunk Debivel és Dannel. Átvehettük a két hete festett és immár kiégetett kerámiáinkat amelyek nagyon jól sikerültek. A torta kissé eklektikus volta jelenlegi lelkiállapotom tükrözi, de ez most nem rólam szól, persze. Azért finom volt. Aisa néhány napos ittléte kicsit feldobta a szürke hétköznapjaink. Szula, ha közvetve is de sok pozitív hírrel lett gazdagabb és persze ez nem Aisa itthonlétének a következménye, de jó érzés összekötni a jó dolgokat. 

Tegnap közösen tököt faragtunk, ami jó mulatság volt. Mi gyorsan túl voltunk rajta Aisával, Szula viszont miután kifaragta, még elkezdte festeni, de csak ma tudja befejezni mert nem száradt meg az alap festés. Mexikói tradicionális koponyát akar a tökre festeni. Kiváncsi leszek a végeredeményre.

Ma Szula a barátnőjével Exeterbe ment mi pedig megnéztünk néhány charity shop-ot, vettünk ezt-azt, majd beültünk egy apró étterembe a kedvenc utcámban és Jacket potato-t ettünk. Muszáj volt vennem valami puccos ruhát mert Szula ajándékba vett jegyet a Candlelight koncertre jövő hét szombatra, ahol Vivaldi, Négy évszak című műveit adják elő egy templomban. A templom egyébként ismerős volt Szulának, aztán kiderült, hogy ugyanaz ahová kardozni járt néhány hónapja. 

A szülinapi teknősöm kiégetve :)

Most pedig Süsü készült

Aisa sárkányt fest

Szula bagolyt (baglyot?)  (a Halloween-re való tekintettel véres itt ott)

Aisa és Poppy

Néhány hete meghalt Mangó, a nővérem14 éves Yorkshire Terrierje. Akkor azt mondta, soha többé nem lesz kutyájuk. :) Poppy, ez az apró Yorkshire Terrier néhány napja érkezett meg hozzájuk. Ennyit a fogadalmakról.

Ilyen apróságok…

 Tegnap este megnéztem a Capital című angol minisorozat mindhárom epizódját. Szeretem az ilyen  filmeket, egyszerű életek, sorsok, mindennapi események és mégsem. Egy londoni utca lakóinak életéről szólt, hatvan éve ott élő idős néni, pakisztáni boltos család, gazdag család, zimbabwei lány aki illegális munkával tartja el magát, lengyel építőmunkások stb. Nem mesélem el a történetet, kinek, hogyan alakult a sorsa, nem mindenkinek lett happy end ahogy az életben sem történik így.  Egyetlen momentumtól a végén azonban kicsordult a könnyem. A gazdag család, miután összeomlott a csillogó életük, arra kényszerültek, hogy eladják a házukat és kissé összébb húzva magukat új életet kezdjenek vidéken. Az utolsó képsor azt mutatja, hogy beülnek az autóba, egymásra néznek majd a férj elmosolyodik és elindul az autóval ki az utcából, a két költöztető autó követi őket.  Annyira szíven ütött ez a nézés, ez az elindulás, ez a “na, majd csak lesz valahogy!”, ez az egymásra utaltság a bajban és egymásra támaszkodás, ha az egyik elkeseredik akkor a másik pozitív jövőképet fest és fordítva. Amikor ez a két ember egymásra nézett és elindultak, akkor úgy éreztem, hogy én már soha nem fogom ezt érezni bárhogy is lesz ezután. Az akivel egymásra néztünk és támogattuk egymást ha kilátástalannak tűnt a jövő, nincs többé. És bármi is lesz ezután, soha, senki nem fogja pótolni ezt a veszteséget.