Karácsony meg mindenféle gondolatok

 A karácsony este mindenféle szempontból eltért a megszokott, hagyományos szentestétől. Először is nem a mi otthonunkban hanem Debiék házában ünnepeltünk, másodszor is hiányzott Tibi de nagyon, harmadszor pedig ott volt Hallie.  A negyedik természetesen a menü változása volt, mivel eddig mindig rántott húst sütöttem, most pedig egy négy kilós sonkával birkóztam meg. A sonka receptet egyébként a BBC műsoron láttam Nigella L. közvetítésével. Persze kicsit elnéztem a receptet mivel ez egy lassan főzött sonka lett volna a sütőben kb 12 órán keresztül, de én csak azt figyeltem hogy két-három órát főzzük mielőtt a tetejét megsütjük. Aznap délben olvastam el tüzetesebben a receptet és a fotelbe rogytam. “ Mert mindig kapkodsz!” Jutott eszembe az oly gyakran használt mondat, ami többnyire Tibi szájából hangzott el. És igaza volt. A kötözött sonka aztán öt órát főtt az alufólia alatt, előtte megkentem melasszal (amit itt treacle-nek hívnak, még soha nem használtam semmihez). Debiéktől elkértem a húshőmérőt, így öt órakor tudtam, hogy már 67 fokos a sonka belül, ami bőven azt jelzi, hogy megfőtt. Ekkor kivettem, leszedtem a bőrét, a tetejét gyémánt alakzatban bevagdostam, majd újra megkentem egy melaszos, barna cukros, dijoni mustáros marináddal, megtűzdeltem szegfűszeggel (magam sem tudtam mi lesz ennek a vége) és újabb fél órát hagytam sülni. Kapkodás ide vagy oda, nagyon finom lett, Debiék is dicsérték. Ők egyébként a zöldségekkel, szószokkal és a sütőben sült krumplival járultak hozzá a vacsorához, illetve a Yorkshire puddinggal. Szulának végigjártam az összes lehetséges boltot, hogy megvegyem a gluténmentes változatát, majd elcsüggedve hazafelé a boltok közti dugóban rákerestem a receptre és rájöttem, hogy nem is olyan bonyolult. Nagyjából húsz perc alatt elkészült és nagyon finom lett. Természetesen bejglit is sütöttem (nem repedt el) Szula csokis piskótát (egyik felében barack a másik felében citrom lekvárral ízesítve), Aisa kókuszgolyót készített.

Debit és Dant szülőként láthattam aggódni, fél kézzel vacsorázni, óránként etetni, csendesíteni, dajkálni, akár fejre állni, hogy a kislányuk ne sírjon, ne fájjon a hasa, de közben haladjon minden a maga útján, mármint vacsora, ajándékok satöbbi. Nem is beszélve Sunnyról, aki vagy azért nyüszített mert nem mehetett ki Danhez a konyhába vagy azért mert Hallie sírt vagy azért mert nem ülhetett le mellénk a vacsora asztalhoz (Szula szoktatta rá) szóval folyton fegyelmezni kellett, néha pórázon, néha anélkül. Mit mondjak, fél tízre az én idegeim is felmondták a szolgálatot, túlterhelt volt az agyam. Az utolsó közös kép után összeszedtem a cuccainkat és a kutyát kivittem az autóba (szegénynek még pisilnie is kellett, de szerintem ő is túlpörgött). Mikor visszamentem szólni a lányoknak, hogy készüljenek, megyünk haza, mindenki méltatlankodva nézett rám, hogy “már ilyen korán megyünk? Most kezdtünk csak beszélgetni!” Hallie kicsit elcsendesedett Debi ölében, látszólag minden idilli volt. De már késő volt. Azt mondtam, Debiék is fáradtak, én is az vagyok, menjünk haza pihenni.

Az ajándékoknak egyébként mindenki örült, Sunny leginkább. Debinek nagyon tetszett a rajz amit Szula készített Tibiről és Hallieről.

Másnap reggel 

Otthoni bohóckodás

Tibi karácsonyi pólójában a munkahelyemen

Az elkövetkező napok csak lustálkodással teltek, Debiék átjöttek székelykáposztát enni. Szegény Hallie akkor is sokat sírt, nem maradt meg senkinek a kezében. Debi azt mondja, talán azért mert mi kicsit hangosak vagyunk, meg sokan is, Helennél (Dan édesanyja) nem volt ilyen sírós, mert ott nyugisabb, csöndesebb minden. Hát, sajnos ezen nem tudok változtatni. Mióta az eszemet tudom olyan családban voltam, akik néha az örömtől, néha a vita hevében egymást túlkiabálva próbáltak érvényt szerezni a mondandójuknak. (Ezért is volt mindig a kedvenc könyvem a “megérjük a pénzünket” G.Szabó Judittól :D)

26-án bementem néhány órára dolgozni. A takarítónő férje beteg és emiatt nem tud jönni, a másik már régóta betegszabin van a csuklója miatt. Először csak őt helyettesítettem de most hogy a másik sem jött, muszáj volt mind a két emeletet kitakarítani. Takarítás közben megitattam az egyik öreget, beszélgettem a másikkal, bekapcsoltam a tévét aki kérte, betakargattam aki mindig kitakarózott. 

Az egyik néni körül folyton régi könyvek vannak, többnyire azok, amiket még iskolás korában kapott jutalomból. Csupa ifjúsági történetek. Néha nem is olvas csak nézi őket (sajnos demenciája van) de sokszor sikerül vele beszélgetnem, mesél a könyv tartalmáról ami épp előtte van, vagy elmondja, hogy milyen sokat utazott de nem ám akármilyen helyekre, hanem Indiába, Pakisztánba, Peruba (ott a képe a Matchu Pitchu-ról) és ráadásul egyedül, ami szerintem nagyon bátor dolog volt. Múltkor aztán elkezdte mesélni az egyik könyvet aminek a címe “The secret garden” . Látszott hogy már valaki próbálkozott és a saját könyvtárunkból felhozott egy könyvet aminek ugyanez a címe de az egy felnőtt történet volt. Amiről a néni mesélt az gyerekekről szólt. Aztán lassan rájöttem, hogy én láttam ezt a történetet filmen nem is olyan régen a tévében. Két fontért meg tudtam rendelni az E-bay-en, és karácsonykor meg is érkezett. Amikor karácsony másnapján bementem dolgozni, felcuccoltam az egyik üres szobából a tévét amiben DVD lejátszó is van, majd elindítottam a filmet. Azóta szerintem már ötvenszer láthatta mert amikor a szobába megyek, mindig megkér, hogy indítsam el neki a filmet. Ez jó érzés, és csak két fontomba került. Bárcsak mindenkinek ilyen egyszerű lenne örömet szerezni. 

Tegnap amikor bent voltam újra takarítani, elég vacakul éreztem magam. persze mindenki köhög, tüsszög körülöttem, de ebben a hónapban már másodszor kap el valami nyavalya, függetlenül attól hogy kaptam Covid és Influenza elleni oltást is. Tíz év alatt egy kezemen meg tudnám számolni hányszor voltam beteg és most tessék! Délután lemondtam Brigittáéknál a látogatást, pedig Debi is jött volna Hallieval, de nem szeretnék megfertőzni senkit. Este már köhögtem is, és persze ma is. Létezik, hogy a mentális egészség befolyásolja a fizikális állapotát az embernek? Létezik bizony. Nem másztam még ki a gödrömből, néha feljebb jutok, néha visszacsúszok és sokszor egy napon belül többször is megtörténik ez a hullámvasutazás. Aisa azt mondja menjek el én is orvoshoz, de mit mondjak neki? Meglehet, hogy az anyagi körülményeink is hozzájárulnak, hogy többször vagyok lent mint fent. Talán ha megoldódik, és sikerül olcsóbb albérletbe költözni, így marad valami a fizetésemből (illetve nem kell folyton elvennem abból amit Tibitől kaptam) visszatér a régi Kriszti, vagyis majdnem a régi. Attól is félek, hogy a munka amit most csinálok - hiába az a tudat, hogy szükség van rám és nem fognak kirúgni - még jobban elmélyíti bennem ezt a depressziós érzést. Pedig hálásnak kellene lennem a barátomnak, hogy elintézte, felvegyenek. Én még soha nem csináltam drámát a munkahelyemen és most ez is megtörtént, még karácsony előtt. Nem könnyű kitalálnom, hogy oldjam meg az aktivity-t az öregekkel, akikből legfeljebb hárman-négyen képesek arra is, hogy összerakjanak egy három darabos puzzlet. Akkor jött a kérés, hogy segítsek a takarítónőnek, mert egyedül nem bírja, ugye. Gondoltam, oké, bejárok nyolcra, majd tíz-tizenegy körül még van egy kis időm ebéd előtt végigmenni és csinálni valamit. Ez néhány napig működött is, kezdtem kisimulni, hogy meg van a rendszer amit naponta tudok követni, így összejön heti 25 óra talán. Majd a következő héten elém állt a carer-ek kisfőnöke (aki tényleg rendes nő csak épp mindenbe beledugja az orrát) és kitalálta, hogy ma csináljam az aktivityt ők meg majd segítenek a takarítónőnek. Mindezt a folyosón ahogy beléptem az épületbe. Akkor hirtelen kiakadtam, hogy de miért? Mit tudok én az öregekkel reggel nyolckor csinálni? A hangom kicsit megemeltem, erre kijött a manager csaj is (aki ugyancsak rendes csak eléggé befolyásolható). Reggel az öregek felkelnek, reggeliznek, aztán megmosdatják őket, ez eltart tízig. Azt mondtam, azért jövök nyolcra, mert a takarítót helyettesítem, nem azért mert aktivitit csinálok. Akkor miért nem jössz tízre? Mit fogsz csinálni ha visszajön a takarító? Kérdezte a kisfőnök. Közben a manager csaj is beleszólt, hogy csinálhatnám a szobák dekorációját. Mondtam, hogy azokkal már készen vagyok rég. Szó szót követett, majd ledobáltam a cuccaim és magamban puffogva hátramentem a télikertbe ahol a karácsonyi dobozok voltak, Nem tudtam visszatartani a sírást, pedig ez tényleg nem olyan dolog volt ami miatt így ki kellett volna akadnom, de mégis. Válogattam a díszeket, sajnáltam magam. Bejött a kisfőnök és elmagyarázta, hogy ezt azért találta ki, mert kevés most a beteg, és ilyenkor a tulajdonos azt mondja, hogy kevesebb carer is elég délelőtt, négy helyett három. Ő pedig nem akarja, hogy a lányok elveszítsék az óráikat, ezért gondolta hogy segítenek a takarítónőnek. Akkor miért nem ezzel kezdted? Kérdeztem tőle. Azt mondta, nem hagytam, hogy végigmondja, de ő ezt már tegnap délután megbeszélte a manager csajjal. Akkor miért nem hívtál fel, hogy tudjam ma mire számítsak? Nem tudta a számom… Ami ott van a Duti rota első oldalán, mint mindenkié. Persze elnézést kértem tőle, hogy így kiakadtam, csak nekem is jó, ha van valami rendszer a munkámban, nem csak úgy ide-oda tesznek, hogy ma ezt, holnap azt, de azért csináljam az aktivityt mert arra nagy szükség van, mivel ha ellenőrzést kapnak, számon fogják rajtuk kérni ezt is. Nos, ha én egy gyakorlott aktivity coordinator lennék, akkor biztos megoldanám még ezekkel a szegény demenciás, néha élet végi gondozásban felvett öregekkel is és persze leadminisztrálnám professzionálisan az egészet (hiszen úgy is ez a fontos). De nem vagyok az. Én vagyok az aki három év munkanélküliség után kapott egy lehetőséget de nincs elég motivációm, hogy tanuljak, előre haladjak. Ötvenhat évesen milyen motivációm legyen ehhez? A régi Kriszti lehet, hogy megoldotta volna, de ez, a mostani nem igen tudja. 

Na, most hogy kinyavalyogtam magam, megyek rántotthúst sütni…mert vasárnap van.