Szemben ül velem a kolléganőm, de inkább már a barátom. A munkahelyem, a munkánk köt bennünket össze nap, mint nap. Néhány napja ugye kiderült miképpen fognak munkaadóink "ösztönözni" bennünket a forgalom megnövelése érdekében. Nem mondom, hogy én nem kerülök elég rizikós helyzetbe a jövő hónaptól (bár eddig sem voltam túlfizetve), de ha lehet, akkor Ő még extrémebb helyzetbe kerül... egy diplomával felvértezve. Honnan mégis ez a jókedv nap mint nap? Mi lendít minket előre még akkor is ha a helyzetünk finoman szólva kilátástalan? Karácsonykor mindenki hozott be egy-egy "csetreszt" fölösleges apró holmit, hogy egymás között kisorsoljuk, így tettük a napot "karácsonyivá" és mégsem került egy fityingbe sem. Én egy kis bicskát is bedobtam a tombolába, amelyet Timi nyert meg.
Ma reggel hirtelen hozzám fordult a konyhában: "anyukám azt mondta, hogy adjak neked 5 forintot!" - Miért? kérdeztem én. "Azért, mert kést kaptam tőled és el ne vágjuk a barátságunkat" :) Mielőtt hazamentünk, lázasan keresgélni kezdett a táskájában, de a legkisebb pénz 20 forint volt, ezért azt adta oda.
A világ minden kincséért sem adnám vissza neki, de tényleg.
Ez jutott eszembe róla:
"Mert kell valaki, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad! Ennyi az egész.
De ez - eltéphetetlen. "
Rab Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése