Kána Aisa rosszgyerek kismalac Julianna 21 éves

Ezzel a hosszú névvel még két éves korában tiszteltük meg és azóta is büszkén viseli. A születésnapra megrendelt parfüm természetesen még ma sem érkezett meg hiába egy neves angol cégtől rendeltük meg de azok voltak olyan kutyagumirágók, hogy a leghírhedtebb szállító céggel küldik a rendeléseket, az Evri alias Hermes nevű abszolút megbízhatatlan társasággal. A mai, harmadik levélváltásunk alkalmával úgy döntöttem hamarosan könyvet írok “levelek Evritől” címmel. Szóval ma elmentünk és megvettem a Boots-ban az áhított Prada Paradox Intense parfümöt, mert azért mégis...

A szülinapon elmentünk újra a China blue-ba ahol festegettünk néhány órát majd este együtt tortáztunk Debivel és Dannel. Átvehettük a két hete festett és immár kiégetett kerámiáinkat amelyek nagyon jól sikerültek. A torta kissé eklektikus volta jelenlegi lelkiállapotom tükrözi, de ez most nem rólam szól, persze. Azért finom volt. Aisa néhány napos ittléte kicsit feldobta a szürke hétköznapjaink. Szula, ha közvetve is de sok pozitív hírrel lett gazdagabb és persze ez nem Aisa itthonlétének a következménye, de jó érzés összekötni a jó dolgokat. 

Tegnap közösen tököt faragtunk, ami jó mulatság volt. Mi gyorsan túl voltunk rajta Aisával, Szula viszont miután kifaragta, még elkezdte festeni, de csak ma tudja befejezni mert nem száradt meg az alap festés. Mexikói tradicionális koponyát akar a tökre festeni. Kiváncsi leszek a végeredeményre.

Ma Szula a barátnőjével Exeterbe ment mi pedig megnéztünk néhány charity shop-ot, vettünk ezt-azt, majd beültünk egy apró étterembe a kedvenc utcámban és Jacket potato-t ettünk. Muszáj volt vennem valami puccos ruhát mert Szula ajándékba vett jegyet a Candlelight koncertre jövő hét szombatra, ahol Vivaldi, Négy évszak című műveit adják elő egy templomban. A templom egyébként ismerős volt Szulának, aztán kiderült, hogy ugyanaz ahová kardozni járt néhány hónapja. 

A szülinapi teknősöm kiégetve :)

Most pedig Süsü készült

Aisa sárkányt fest

Szula bagolyt (baglyot?)  (a Halloween-re való tekintettel véres itt ott)

Aisa és Poppy

Néhány hete meghalt Mangó, a nővérem14 éves Yorkshire Terrierje. Akkor azt mondta, soha többé nem lesz kutyájuk. :) Poppy, ez az apró Yorkshire Terrier néhány napja érkezett meg hozzájuk. Ennyit a fogadalmakról.

Ilyen apróságok…

 Tegnap este megnéztem a Capital című angol minisorozat mindhárom epizódját. Szeretem az ilyen  filmeket, egyszerű életek, sorsok, mindennapi események és mégsem. Egy londoni utca lakóinak életéről szólt, hatvan éve ott élő idős néni, pakisztáni boltos család, gazdag család, zimbabwei lány aki illegális munkával tartja el magát, lengyel építőmunkások stb. Nem mesélem el a történetet, kinek, hogyan alakult a sorsa, nem mindenkinek lett happy end ahogy az életben sem történik így.  Egyetlen momentumtól a végén azonban kicsordult a könnyem. A gazdag család, miután összeomlott a csillogó életük, arra kényszerültek, hogy eladják a házukat és kissé összébb húzva magukat új életet kezdjenek vidéken. Az utolsó képsor azt mutatja, hogy beülnek az autóba, egymásra néznek majd a férj elmosolyodik és elindul az autóval ki az utcából, a két költöztető autó követi őket.  Annyira szíven ütött ez a nézés, ez az elindulás, ez a “na, majd csak lesz valahogy!”, ez az egymásra utaltság a bajban és egymásra támaszkodás, ha az egyik elkeseredik akkor a másik pozitív jövőképet fest és fordítva. Amikor ez a két ember egymásra nézett és elindultak, akkor úgy éreztem, hogy én már soha nem fogom ezt érezni bárhogy is lesz ezután. Az akivel egymásra néztünk és támogattuk egymást ha kilátástalannak tűnt a jövő, nincs többé. És bármi is lesz ezután, soha, senki nem fogja pótolni ezt a veszteséget. 

Porcelán kék és társai

 Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól sikerül a születésnapom. Debi két hete szólt, hogy foglalt időpontot

a China Blue nevű kerámia festőműhelybe. Szuper! Mondtam bár nem voltam abban biztos, hogy ez nekem olyan jó szórakozás lesz. “Anya te szeretsz festeni meg rajzolni meg mindenféle kézzel készített dolgot csinálni” mondta Debi. Persze szeretek, de nem mindig van hozzá elég ihletem, kedvem stb. A festésbe pedig igazán béna vagyok. Valahogy nem áll rá a kezem az apró, finom munkára. Azért persze örömködtem, és gondoltam, majd eltelik az a két óra, utána majd hárman beülünk valahová, kajálunk, együtt leszünk és ez a lényeg. Ez a szülinap amúgy is kicsit keserédes, szomorkás számomra, és persze nem az ötvenhatos szám az ami elszomorít, hanem az, hogy harmincegy év óta ez az első születésnapom Tibi nélkül. Emlékszem tavaly - a kívánságomra - elmentünk a Drum Inn nevű étteremben ami a Cockingtonban van. Tibi is jött velünk, és bár nagyon nehéz volt az autóba/ból ki- és beültetni, majd át a kerekesszékbe, de megoldottuk. Ő már nincs velünk és nem ő lesz az első aki felköszönt korán reggel és az orrom alá dug valami új kütyüt - mert azt imádott venni - telefon, óra, tablet, olvasó, akármi. Aisa is az egyetemen van, Dan dolgozik estig, így csak hármasban ünneplünk. A szemem viszont tágra nyílt mikor beléptünk az óriási műhely ajtaján, ami egyben bolt és kávézó is. Nagyon professzionális, mindennel felszerelt műhely volt és hihetetlen mennyiségű kifesthető figura állt a rendelkezésünkre. A figurák alján lehetett látni az árat, ehhez hozzá kellett adni a kiégetés díját, azt kellett a végén kifizetni. Szula csak úgy röpdösött a polcok között, azt sem tudta, hogy sárkányt, tündért vagy valamilyen más mitikus figurát fessen ki. A kávézóból lehetett rendelni ki- mit szeret, kellemes zene szólt, és mindig jöttek új emberek, akik bögrét, mesefigurát, karácsonyi díszt vagy épp a Halloween-re készülve, valamilyen ijesztő lényt festettek ki. Szinte egy pillanat alatt elröpült az idő és a két és fél órából három lett mire elkészültünk mindhárman.

Mivel már a délután derekán jártunk, inkább rábeszéltem a lányokat, vegyünk valami kaját és menjünk haza, mert szegény Sunny régóta egyedül van, és ha lehet ne költsünk már sokat az ebédre. Beugrottunk a Morrisonsba és vettünk ebédnek valót. 

Bár egész nap arról beszéltem, hogy répatortát ennék, mivel a büfében láttam,hogy lehet kapni, mégsem vettem, mert nem akartam egyedül sütit enni, mivel se gluténmentes se cukormentes nem volt. Mondtam azért a két lánynak, hogy majd a Morrisonsba veszünk GF tortát és azt otthon megesszük, de annyira rohantunk, hogy elfeledkeztem róla, és csak a parkolóban jutott eszembe újra. Debi megjegyezte, hogy a répatorta úgyis olyan karácsony ízű. Hazafelé megálltunk Debiék házánál, mert azt mondta, hogy  a szülinapi kártyát meg valami apróságot hoz. Otthon aztán a nyakunkba ugrott a kutya, tettem vettem és gyorsan megcsináltam a kaját (vagyis megmelegítettem a grillcsirkét és krumplit sütöttem hozzá). Ebéd után viszont akkora meglepetés ért, mert Szula valahonnan a szobájából elővarázsolt egy répatortát! 

Kiderült, hogy előző nap, amikor azt mondta, átmegy Debihez, mert ott szokta nézegetni a munkákat (valahogy itthon nem tud erre fókuszálni, de bárhol máshol igen) akkor együtt készítették el a tortát és ma egész nap ahányszor megemlítettem a répatortát kiverte őket a víz, hogy nehogy vegyek magunknak egy boltit. De végül sikerült a tervük és a torta nagyon finom lett! Kaptam még egy klassz Skechers cipőt, mert a másikat már agyon nyúztam (Szulától és Aisától) Debikétől egy érdekes munkafüzetet amelyből ötleteket meríthetek a leendő munkámhoz, egy csinos farmeringet (mert megirigyeltem az övét). Szula néhány napja egy kőfestő készletet is vett, amikor a Range-ben voltunk. Így ez a szülinap igazán tele volt kreatív ötletekkel. A kifestett kerámiákat két hét múlva megkapjuk, vagyis mehetünk értük. Az a tervem, hogy ha Aisa hazajön, akkor majd őt is elvisszük, mert szegény kimaradt ebből a szórakozásból. Dan este csatlakozott hozzánk, így majdnem hét óra volt, mikor hazamentek Debivel. Szegény Debikém így az utolsó hónapban már nagyon fáradt, már sehogyan sem kényelmes, se ülni se állni se feküdni. Kíváncsi vagyok, hogy mikor dönt úgy a kisasszony, hogy bemutatkozik nekünk végre. Aisa jön haza 25-én és úgy néz ki, hogy itthon tölti a szülinapját.

Chelsea-ben ma sütött a nap

Londonról annyit, hogy akárhányszor itt jártam, mindig elvarázsolt. Ha milliomos lennék, valószínűleg vennék egy lakást Chelsea-ben, vagy a Westminster környékén. Az egyik régi, György korabeli házban lenne egy kis lakásom a legfelső emeleten. Azon a környéken ahol Ken Folletnek is van lakása, vagy mondjuk Brian Adams vagy Gwyneth Paltrow szomszédságában. Néha megkérnének, hogy etessem meg a macskájukat vagy locsoljam a virágokat amíg távol vannak. 

Kár, hogy nem tehetem meg. Ez a kerület, ahol néha megfordultunk régebben Tibivel és a lányokkal, és mostanság egyedül, olyan mintha már régóta ismerném. Talán azért mert a régi épületek, a platánfák, a Temze mellett elhúzódó hosszú sétány Budapestre emlékeztet. Az apró üzletek és drága boltok, kis kávézók és nagy nevekkel ellátott üzletek vonzzák a tekintetem, arra késztetnek, lépjek be, fotózzam le őket, vagy csak bámészkodjak az utcán és nézzem a színes kavalkádot. 

Igyekeztem úgy öltözni, hogy ne tűnjek vidékinek, ha kinevettek ha nem. Igazság szerint olyan vegyes társaság van az utcákon, az elegáns üzletemberektől kezdve a tavasztündérnek öltözött nénikéig, hogy simán elmentem közöttük a Molly Weasley-s öltözékemben ahogy Szula megállapította tegnap este amikor megmutattam mit veszek fel az útra. Egyetlen egy dologgal nem találkoztam, a füves cigi iszonytató, csípős szagával. Ami igazán üdítő volt. Torquay-ban minden harmadik ajtóban ezt érzem, az utcákon, a boltok mellett, mindenhol. Nem tudom, hogy London más részeiben előfordul-e ez a szag, persze biztosan, de itt nem. 

Bár a busz több, mint negyvenöt perccel később ért be a Victoria buszpályaudvarra, még így is volt időm lassan elsétálni a félórányira lévő ügyfélszolgálati irodába. Kellett a google térkép ugyan, de nagyjából már ráismertem az utcákra, terekre. Szerencsémre itt csak néha esett egy kis eső, többnyire napos idő volt, kellemes langyos, őszi nap. Torquay-ban ezzel szemben állítólag viharos szél és özönvíz volt egész nap. 

A Harrods áruházba bekukkantottam, mert nem tudtam ellenállni, hogy a jól öltözött ajtónálló szélesre tárta az ajtót nekem amikor egy pillanatra megtorpantam a bejárat előtt. Tömeg volt bent, mintha legalábbis ingyen osztogatták volna a Gucci táskákat a Chanel parfümöt vagy a többi márkás dolgot. Viccesnek találtam, hogy némelyek ott pózoltak, fotózkodnak egy apró Harrods reklám táskával, hogy lám itt vettek valamit, tyűha de gazdagok is vagyunk. 

Bár lehet, hogy csak apró parfüm minták sorakoztak a táskában vagy egy tizenöt fontos tábla csoki. A csoki részlegen finomabb illat volt, mint a parfümöknél. Hihetetlen színű, formájú, illatú, ízű csokoládé csodák, bonbonok, csomagolt és csak úgy pucéran kiállított csokoládé piramisok kellették magukat arcpirító árakkal az üveg pultok mögött. Nem vettem semmit természetesen de jól beszippantottam az illatot és Willy Wonkára gondoltam. 

A Brompton road másik oldalán van a Magyar Nagykövetség, ahová időre mentem az útlevelem miatt. Alig kellett tíz percet várnom, már kiírták a számom. Meglepetésemre ugyanaz a hölgy fogadott, aki a legutóbbi alkalommal olyan kedves és figyelmes volt velem, amikor Tibi halotti anyakönyvi kivonatát intéztem. Olyan szinten odafigyelt, és igyekezett megkönnyíteni a dolgom, hogy néhány nap múlva már a kezemben volt az anyakönyvi kivonat, amit postán küldött el. Normális esetben ez legalább három hét. Ami meglepő volt, hogy azonnal felismert és természetesen most is nagyon figyelmes és gyors volt. Megköszöntem a kedvességét. Fél óra sem telt el és már újra kint voltam az utcán. Egy gyors ebéd után még sétálgattam, fotóztam, bekukkantottam a kapualjakba, megcsodáltam a házakat. Térkép nélkül visszataláltam a buszpályaudvarra. 

Azt gondoltam fél óra múlva már a buszon leszek, de sajnos a járat késett, így bő egy óra várakozás után indult csak el. Addigra jól elfáradt a lábam, mert nem mertem leülni, hiszen hat óra ülés várt rám és nem akartam a lábam tönkretenni. Végül mégis leültem, vagyis leültem volna, de nem igazán volt hely. Az egyik ülésen csak egy táska volt. Megkérdeztem a táska mellett ülő hölgyet, hogy az övé-e a táska. Nehéz volt szegénynek a szemébe nézni, mert nem tudtam melyiket válasszam, mivel mindkét szeme más irányba nézett. Azt mondta, nem, hanem egy pasasra mutatott aki csak ott mászkált a váróteremben. De ő szívesen átadta a helyét, azt mondta, úgyis mindjárt indul a busza Manchesterbe. Hálásan huppantam le, mert egy óra ácsorgás után már nem csak a lábam, hanem a hátam is fájt. Beszélgetni kezdtünk, ki-honnan jött, majd megkérdezte, hogy vigyáznék-e a táskájára amíg elugrik a vécére. Persze, nyugodtan menjen csak, mondtam neki. Eltelt öt perc de még nem jött vissza. Közben hívták a járatához az embereket. A táskára sandítottam,normál kis bőrönd volt. Elkezdett izzadni a tenyerem. Hülyeségekre gondoltam, ami a filmekben szokott lenni, vagy Londonban olyan helyeken ahol sok ember van. És ha most pont én is egy olyan helyen vagyok, ahol…. Aztán elhessegettem a gondolatot, majd néhány perc múlva újra befészkelte magát a fejembe. De aztán szerencsére jött a lány, megköszönte a kedvességem majd futott a manchesteri buszhoz, hogy felszálljon. Tiszta hülye vagyok, gondoltam megkönnyebbülve és újra felálltam, hogy járkáljak kicsit. 

A kezdeti szerencsém az idefelé jövő járaton, miszerint egyedül birtokoltam két ülést a második sorban, így ki tudtam nyújtani, fel tudtam tenni a lábam, hogy pihentessem, a Heathrow reptér megállónál balszerencsébe fulladt. A félig üres buszba felszállva egy nagydarab pasas megkérdezte, leülhet-e a mellettem lévő ülésbe. Nem volt őszinte a mosolyom, amikor levettem a táskát az ülésről és a földre tettem. A pasas nagykabátban, ugyan összehúzta  magát, de mégis kényelmetlenül összeszűkült a helyem. Nem baj, gondoltam, biztosan Exeterben leszáll, de tévedtem, mert megkérdezte, meddig megyek, és kiderült, hogy ő is Torquay-ban lakik. Később megvacsorázott, valami török drámát nézett a telefonján, de amúgy nem sok vizet zavart. Gondoltam, hogy átülök később máshová, de olyan szűk a hely mindenhol, hogy még mindig ez az opció volt a legjobb a lábamnak. És milyen kicsi is a világ, mert valahogy az exeteri sofőrcsere alkalmával elkezdtünk beszélgetni. Taxit rendelt, hogy ha megérkezik a busz Torquay-ba akkor haza tudjon menni. Megkérdezte én merre lakom, majd elmondta, hogy ő merre lakik, majd a szüleiről kezdett beszélni akik Máltán laknak, és így arról kezdtünk beszélni, hogy milyen szerencsés is, mert már kilencven körül járnak a szülei és még élnek. Szó szót követett és végül megmutattuk egymásnak a gyerekeink fényképét (haha mint az öregek, ja mer’ azok vagyunk) és közben ahogy pörgettem a képeket, ott volt Tibi képe ami a Daddyhole plain-nél van kitéve. Ekkor kiderült, hogy ismerte Tibit. Legalábbis látásból és mivel ő is bicajozott sokszor látta, még arra is emlékezett, hogy Bromptonja volt, és sokszor összefutottak az utakon. Hihetetlen, hogy egy ember leül mellém a Heathrow reptéri állomásnál, mert épp most érkezett Hamburgból és ott ül öt órán keresztül és a végén kiderül, hogy ismerte Tibit. Megfejthetetlen dolgokat produkál az élet. 

London felé félúton

Mit mondjak, most legalább van időm írni :D Az elmúlt időszakban ha épp nem dolgoztam, akkor róttam a kilómétereket az angol autópályákon, többnyire Norwich felé és vissza. Néhány napja ezer kilómétert tettem meg, hogy Aisát az egyetemre költöztessem. Nem volt egyszerű menet, de végre ott van és mindenki megnyugodhat a p….ba ahogy Kern szokta volt mondogatni :D

A szobáját mi takarítottuk ki amikor megérkeztünk, mert valahogy elfeledkeztek róla. Én a szőnyegről szedtem össze (partvissal más nem lévén) az előző diák által ott felejtett DNS maradványokat Í(haj, köröm egyebek) mielőtt becuccoltunk volna. Aisa a fürdőszobát takarította ki. Sok szép képet készítettünk és már felkészültünk, hogy másnap jól beriportolja az illetékeseknél, de reggel találkozott a takarítóval aki megkérdezte, hogy tudja-e, hogy az F szobába beköltöztek-e, mert neki ma kellene kitakarítani ott. Aisával kezet fogott amikor elmondta, már kitakarítottuk a szobát. Ezek után okafogyottá vált a reklamáció bárhol is. 

A következő napokban ezerrel dolgoztam a torquay-i utakon, hogy meglegyen a napi betevő. A állami támogatás olyan minimálisra csökkent, hogy még a felét sem teszi ki a bérleti díjnak, így nekem kell összehoznom a fennmaradó részt illetve a rezsit meg a kaját meg a kutyadokit satöbbi satöbbi. Újra nekiveselkedtem a “normális munka” keresésnek, mert a magánvállalkozói státuszomat sehol nem veszik komolyan. Ránéztem az olcsóbb albérletekre is, néhányra jelentkeztem, hogy megnézném. Nem jutottam el még egy ajtó küszöbéig sem. Az ingatlanirodák (ha válaszolnak egyáltalán) küldenek egy kérdőívet ahol kiforgatják a zsebem, belekukkantanak, adatokat kérnek (még szinte a semmire) majd néhány nap után bejelentik, hogy sajnos betelt a háznézők listája és majd sok sikert a legközelebbihez. Idáig jutottam el minden egyes esetben. 

Tehát munkakeresés. Kórházi munka, takarítás, hipermarketes rabszolgamunka, teljesen mindegy, sehonnan nem kaptam választ. Szula szerint béna az önéletrajzom, nem a mostani trendek szerint van elkészítve, hiába tűnik úgy számomra, hogy igenis átlátható, minden ott van. Összefésülte az egészet, lerövidítette, hogy egy oldalra ráférjen. “ Anya minek teszed rá a magyarországi munkákat is?” “ Azért kislányom, mert szeretném, ha látnák, hogy nem csak szállodai takarító és idősgondozó voltam, hanem marketinges, sales rep, és főmuftik titkárnője a messzi múltban, valahol egy távoli galaxisban” Nem mintha számítana, de a saját önbecsülésemnek jót tesz, ha ott van.

Debike szólt, hogy a munkahelyén karácsony előtt felvesznek ideiglenes munkaerőket. “Az idősebbeket mint te anya, csomagolónak szokták felvenni. Majd szólok a főnökömnek, hogy érdekel a munka.” Örültem, hogy legalább két hónapig lesz rendes munkám. Bár Debi már csak egy-két napot dolgozik hetente, és vele ott legalábbis nem találkozom majd, de akár 8-10 órát is dolgozhatok naponta. Jejj… :D Írtam a főnöknek, az válaszolt is, hogy szívesen lát majd egy interjún valamikor október közepén. Közben eszembe jutott, talán visszavennének gondozónak a care home-ba ahonnan négy éve eljöttem, még Tibi betegsége előtt. Átmentem Mariannhoz, a mentőangyalomhoz aki mindig, minden körülmények között ott van ha kell és segít  (meg úgy egyébként az egész családtól mi már annyi mindent kaptunk, a jó szótól, tanácstól kezdve a fizikai segítségig, hogy ha dupla annyit élnék is, nem tudnám meghálálni nekik). Tehát megkérdeztem, hogy szerinte működne-e a dolog. “Nekünk most activity coordinator-ra van szükségünk de nagyon! És persze segítség a carereknél, a konyhában, a laundry-ban” Felvillanyozódtam az első lehetőség hallatán. Szórakoztatni, beszélgetni az öregekkel (sajnos kilencven százalékuk ágyhoz kötött) foglalkoztatni őket, kinek mi a kedvenc időtöltése, kitalálni mivel lehet feldobni a napjukat és rendszeresen, napi szinten ellátni ezt a feladatot, számomra rendkívüli lehetőség lenne. Az angolom miatt vagyok kicsit stresszes, mert az elmúlt három évben picit visszaesett az egyébként is gyenge színvonaláról, de amit tanultam, az anno a care home-ban ragadt rám. Az idős emberek nyolcvan százaléka szépen, érthetően beszél angolul,  régimódi stílusban. Érdemes tőlük tanulni. Amikor ott dolgoztam általában szerettek az öregek, mert figyeltem rájuk, igyekeztem a kívánságaikat teljesíteni, a rövidke ottlétüket jobbá tenni. Persze nem volt sok időm, mert már akkor is pörögni kellett százon, hogy ebédidőre mindenki legyen megfürdetve/lemosdatva, felöltöztetve, legyen tea vagy kávé az asztalukon, és sokszor ez nem volt egyszerű. Hogy ez legyen most elsősorban a dolgom kiváló lehetőségnek tűnik, mert gondolkodásra késztet, kiélhetem a kreativitásom szabadon, legalábbis a lehetőségekhez képest, nem mellesleg én is sokat tanulhatok. Nem lesz könnyű leadminisztrálni napi szinten a foglalkozásokat, de tudom, hogy bele fogok jönni idővel. Nem utolsó sorban ezután ha megmondom mi a foglalkozásom nem néznek rám úgy mint egy ingyenélő naplopóra, vagy valami ilyesmire például az ingatlanközvetítők. Természetesen ez csak húsz-huszonöt óra havonta, de ki tudom egészíteni az óráim a carer munkával vagy a konyhán, laundry-ban való kisegítéssel. A magánvállalkozásom is megtarthatom, ha muszáj, autóba ülök és überezek. 

Alig tudtam aludni aznap este. Letöltöttem kisegítő munkalapokat ezzel a munkával kapcsolatban, utána olvastam, lehet-e továbbképző tanfolyamokat végezni. Másnap felhívott Mariann, hogy szerdán várnak egy interjúra. Ez múlt héten volt. 

Most épp London felé buszozok, mert az útlevelem lassan lejár, muszáj újat készíttetni. Ezzel fog telni a mai napom, mert a távolsági busszal oda-vissza tizenkét óra tőlünk London. Most azonban jobban odafigyeltem a részletekre mint az előző utam alkalmával, a visszeres lábamra erős gumizoknit húztam, a helyemet is úgy foglaltam,hogy ki tudjam nyújtani a lábam. Remélem ez alkalommal nem gyulladnak be az erek, mint a múltkor. Autóval semmiképp nem akartam Londonba menni, mert odáig még csak-csak elgurulok, de a londoni forgalomban nem szívesen araszolgatnék vidéki műtyúk létemre :D 

A munkáról ennyit. Remélem a jövőben csak pozitív dolgokat fogok ezzel kapcsolatban írni, és bár nehezen halad a szekerem felfelé az emelkedőn, de csak felérek egyszer újra és megnyugodhatok, hogy milyen szép onnan fentről minden. 

Debikém az utolsó hónapban jár, október közepétől már akár meg is születhet a baba, akinek a súlya

is megfelelőnek tűnik, nagyjából 3.5 kg ha jól mérték legutóbb. Debi is rendben van, picit fáradt, ezért holnaptól már nem is fog dolgozni, legalább megnyugodhatok, hogy ekkora hassal nem vezet naponta egy órát. Igazából minden készen áll náluk a baba érkezésére, a kis szobácska már fel van szerelve mindennel. Debi az anyaságra én pedig a nagymamaságra készülök! Izgatottan várom :) A most következő karácsonyunkon a létszám változatlan lesz, de helyet cserél két fontos ember. Ez az új, pici élet talán elhomályosítja azt az űrt amit a nagypapája maga után hagyott.

 
Szula ma a kutyafelelős, mint ahogy mostanában mindig, amikor elmentem otthonról. Igyekszik ő is kapaszkodni felfelé az emelkedőn. A terápia (a szakorvosi rendelőben és a Talkworks) nem tudom mennyit segít neki, mert már lassan egy éve jár hol ide hol oda. Két hónapja gyógyszert is kapott, ami picit talán segített a beszélgetések mellett, de még mindig messze van attól amit elvár magától. Tudom, hogy sikerülni fog neki, de idő kell hozzá és talán egy icipici szerencse is. Talán van valahol egy ember aki még nem is tudja mekkora fordulatot hoz Szula életében amikor az önéletrajzát forgatva arra gondol, talán ez az ember megfelelő lenne erre a munkára. Abban bízom, hogy lesz ilyen.

A posztom végére biggyesztem, hogy bár sokszor álmodtam Tibivel az utóbbi időben, de néhány napja volt az első alkalom, hogy nem volt beteg álmomban, hanem odajött hozzám és megölelt. Jó volt hozzá bújni picit.