Örökségek

" Tiszta anyja..."
Ezt Tibi mondta Aisára, amikor az duzzogva kiviharzott a bejárati ajtón,  erőteljesen becsapta azt maga után.

Hányszor hallottam már ezt a mondatot, de hányszor...
Szétosztogatjuk gyerekeinknek a pocsék, és jó tulajdonságainkat, mikor megszületnek. Ide egy kicsit, oda egy csöppet.
De én vajon mit is örököltem a szüleimtől?

Anyámtól a vastag lábait, meg a visszereket is rajta:
Egyszer a lányokkal beszélgettünk erről, és Aisa diplomatikusan megjegyezte, hogy nekem nincsenek is rossz lábaim." Köszi! Mondtam mosolyogva. Egyszer majd neked is ilyenek lesznek a lábaid." Erre ő rémülten rámcsodálkozott, majd kibukott belőle az őszinte: "Nemár, tényleg?!"
Örököltem még a túlzott aggodalomra való hajlamot (ezt próbálom elfojtani), az irodalomhoz való vonzalmam, és ezzel együtt az íráskényszerem. A változtatás igényét, mert ahogy ő, úgy én is imádok folyton rendezkedni, csereberélni a bútorok helyét, költözni... Talán tőle örököltem, hogy akkor vagyok igazán elememben, mikor a semmiből kell valamit előteremteni.

Apámtól a forrófejűségem,  és azt, hogy nem bírom elviselni a gyengeséget (nem az igazán elesettekre gondolok, hanem ha valaki elhagyja magát egy probléma miatt és elkezdi sajnálni magát), engem ez felbosszant. Lehet, elég kegyetlennek hangzik, de hát ez az igazság. (ezért nem tudok a hajléktalanokra, drogosokra, alkoholistákra sajnálattal gondolni) Tőle örököltem még azt, hogy üggyel-bajjal, de meg tudok javítani ezt-azt. A mi családunkban én tudom, hol a kalapács, a csavarhúzó és egyéb ilyen eszközök, és ha kell, nem félek használni. Az apám (bármilyen  szörnyeteg is volt, és sokszor pokollá tette az életünket) bármit megjavított, ezermesterkedett, ha kedve tartotta. Meg az orrát is tőle kaptam (sajnos), és azt, hogy elég szívós vagyok fizikálisan.

Szegény anyám szervezete elég gyenge volt, ráfújtak és megbetegedett. Annyi idősen mint én most, öt féle gyógyszert szedett, a vérnyomáscsökkentőtől a vízhajtóig. Én meg semmit se.
Apám azt  mondta, ő száz évig fog élni. És ha ő addig, hát akkor én is. Bár nem tudom, él e még, de ha igen, akkor a nyolcvanadikat tapossa.

Visszatérve, ha végignézek a lányaimon, mindegyikben látok valamit belőlem, Tibiből, a dédikből és nagyikból. Okosak, szenvedélyesek, a világot megváltani akarók, utazni vágyók,  anyáskodók, ügyeskezűek, művésziesek, lusták és a dolgokat maguk előtt tologatók, aztán az utolsó pillanatban megtáltosodók, a legjobb tanulók, stresszelők, családszeretők, kritikusok, önkritikusok, vékonyak, molettek, de legfőképpen szépek... a legszebbek.
Mit kapnak ebből tőlük az utódok, ki tudja? Talán úgy, ahogy a patak vize megtisztul, mikor átfolyik az apró kavicsokon a hosszú útja során, egyre több jót visznek magukkal, adnak tovább.