A film forog tovább

Akármennyire is elképesztő és hihetetlen, de tegnap volt az első napja Hallienak a bölcsiben. Még alig látszik ki a fűből és már hátizsákkal fotózkodik korán reggel az indulás előtt, ismerkedik, játszik a többi nokedlival, alszik, eszik és várja az anyukáját, aki történetesen ugyanilyen zökkenőmentesen töltötte az első napját, igaz nem a bölcsiben hanem az óvodában. Beszoktatás? Ugyan már! Elköszönt tőlünk reggel és futott a gyerekekkel játszani. Nos, Hallie még nem fut, de már mászik, feláll és nem adok neki egy-két hónapot és járni is fog, hiszen kapaszkodik mindenki kezébe és teszi egyik lábát a másik után. 

Aisa jövő héten megy vissza az egyetemre. Három hónapig dolgozott a care home-ban, amivel lényegesen megkönnyítette a munkámat, hiszen előtte egyedül takarítottam a két szintes épületet. A munkája őt dicséri! Szerencsés vagyok hogy mind a három lányom igényes a környezete tisztaságára. Ilyenkor úgy érzem valamit azért jól csináltunk a múltban ha nem is voltunk tökéletes szülők. Tehát a dolgozó nő jövő csütörtökön busszal indul vissza, mert pénteken át akarja venni a kulcsot a szállásához, hogy újra hivatalosan is egyetemista legyen egy évig. Szombaton megyek utána autóval, viszem a cuccait. Remélem ez az egyetemi év jobb lesz mint az előző, kicsit feltöltődött lelkileg, fizikailag, anyagilag is, hiszen ki kell egészítenie az ez évi diákhitelt. 

menősködünk az új cuccainkban :D (van egy rajongónk is itt a jobb sarokban lent)

Szula végre elkezdhetett dolgozni, talán az utolsó előtti pillanatban kapott munkát, hiszen február óta a megtakarításából él, fizeti a lakbért, számlákat. Túl van jónéhány interjún, túl van jónéhány elutasításon. Egy olyan szociális munkásokat foglalkoztató charityben kapott munkát, ahol mozgássérült vagy mentális betegségekkel küzdő felnőtteknek segítenek a mindennapi életükben. Egy nála két évvel idősebb autista lánynak lesz a gondozója, jár vele úszni, elviszi a foglalkozásokra, főz neki vacsorát és néha ott is alszik. Két hétig megfigyelőként vesz részt a munkában, tréningeken, továbbképzéseken vesz részt, majd egyedül is elkezdhet dolgozni. Úgy érzem tetszeni fog neki, de még nagyon stresszel amiatt, hogy egyedül kell a feladatokat ellátnia egy, a szigorú napirendhez szokott ember mellett, akárha az anyukája lenne. De tudom, hogy menni fog neki. Tervezi, hogy elköltözik egy olcsóbb albérletbe, illetve minél távolabb a mostani lakótársától, aki mindenféle értelemben alkalmatlan arra, hogy emberekkel együtt éljen. 

Én a munkám mellett még überezek is délutánonként, ezt már hivatalosan is bejelentettem, így nem kapok támogatást többé, ami az utóbbi időben egyébként is nagyon kevéske volt. Így a két munka - mivel teljesen más tevékenység - nem olyan unalmas, mintha nyolc órában takarítanék, vagy vezetnék. Délután vagy hétvégén én döntöm el, hogy mikor és mennyi ideig dolgozom, milyen rendeléseket fogadok el. Ez a plusz pénz arra lesz jó, hogy félre tudok tenni valamennyit az "extra" dolgokra. Szépen, lassan összejön majd erre-arra a pénz. Az első dolog amire gyűjtök az a könyvem, ami októberben fog megjelenni  az otthoni könyvesboltok polcain, ugyan csak minimális példányszámmal de nekem még ez is nagy dolog lesz. Szép a borítója, gondosan van szerkesztve, tördelve. Könyvbemutató is lesz ha sikerül hazarepülnöm októberben. Ha jól sikerül, akkor tavasszal Olenka is mehet a Szófia Kiadóhoz.

Így néz ki majd a borító
Es ezen a linken lehet elérni a könyvet a Napkút Kiadó oldalán:

Ha a bálnák visszatérnek

Így zajlik az élet nálunk, pirig-pereg a film tovább... 

Tibi születésnapja

Tibi ma lett volna 55 éves ha megérte volna. Emlékezünk, hogyne emlékeznénk rá: szinte naponta beszélünk róla, itt van körülöttünk, velünk, láthatatlanul. Nehezen kezdődött a nap, nem terveztünk semmit, aztán Debiékkel mégis elmentünk a Babbacombe downhoz enni valamit, majd onnan lenézve a nyüzsgő tengerparti életre, kedvet kaptunk, hogy strandoljunk mi is. Egy óra múlva már a Meadfoot beachen mártóztam a tengerbe, évek óta először. Emlékszem öt vagy hat éve volt olyan meleg nyár, amikor nem éreztük hidegnek a tengert. Tibi is megmártózott ami nagy szó volt, mert ő tényleg csak akkor tette a lábát a vízbe, ha számára megfelelő hőmérsékletű volt. Emlékszem a Garmin óráját a víz alá tolta, hogy megmérje a hőmérsékletét - szerintem nem lehetett több 18 foknál, de az itt melegnek számít.

Dan hozta a paddle boardot, Debi az úszógumikat, és amíg ők hárman Aisával pancsikoltak a vízben mi jól szórakoztunk a parton Hallieval. Meggondolatlanul kicsúszott a számon, hogy én is paddle boardoznék, így muszáj volt betartani amit ígértem. Igaz a paddle boardon nem álltam fel, hanem térdeltem, de nem estem le, megtartottam az egyensúlyom függetlenül attól, hogy a tenger nem volt tükörsima, hanem azért voltak hullámok, ha nem is nagyok. 

Este elmentünk a Daddyhole plainre a toronyhoz és nagy csokor virágot tettünk Tibi fényképe alá. 

Szula pedig napközben a skóciai Fife-ban teljesített szolgálatot az ottani coastwach-nál. Nem kiabálom el, de úgy tűnik, hogy lesz munkája és ha sikerül akkor majd elmesélem azt is, hogy mit fog csinálni.

Beszéljenek a képek:

Debi kompozíciója :D

Szula rádiózik

Az év és a kanapé közepén...

 Telik az idő és mindahányszor eszembe jut, írni kellene a blogomba, valami mindig közbejön, vagy elmegy a kedvem az egésztől. A fejemben néhány mondatos blogbejegyzések keringnek, majd elvesznek valahol a ködben. Ideje updatelni a velünk történteket.

Elsőként Hallie-ról írnék aki egy csodálatosan huncut kis teremtés. Lassan betölti életének nyolcadik hónapját, elvarázsolva bennünket minden egyes alkalommal amikor látjuk. Debike fantasztikusan jó anyuka, Dan pedig szuper apuka. Mi, nagymamák igyekszünk mindent megtenni, hogy boldognak lássuk az első unokánk, a nénikék vagyis Szula és Aisa telefonja tele van a róla készült képekkel. És tényleg nagyon hasonlít Debikére, amikor ennyi idős volt :)

Aisa velem dolgozik a Care Home-ban szeptemberig, amikor újra elkezdi az egyetemet, amit már nagyon vár. Napi négy órát keményen takarít és becsületére legyen mondva, soha nem panaszkodik. Első fizetéséből már a bérleti díjhoz is hozzá tudott járulni, ami nagyon is jól jött mivel az autó a műszaki vizsgán nem ment át mert három gumi is durván el volt használódva, így négy új gumit kellett vennem, de nem is baj mert sokat járok vele, néha Edinburgh-be néha Norvich-ba, és jó ha biztonságos műszaki állapotban van. 

Szula állásinterjúkra jár, de még sajnos nem sikerült munkát találnia. Azonban kihasználja a nagyvárosi életet, színházba, moziba, múzeumba jár, nemrég volt Edinburghben science fesztivál, elment Richard Dawkins, illetve Chris Hadfield, a kanadai űrhajós előadására is. Elvállalt egy önkéntes munkát a Coastwatch West Fife csapatnál ahol nagyjából ugyanaz a dolga mint egykor Tibinek a National Coastwatch-nál a Daddyhole plain-en. Remélem hamarosan munkát is talál és talán azzal együtt jön néhány barát is az életébe, mert ezekre a programokra egyedül ment el, picit magányosan érzi magát. 

Én mostanában nem csinálok semmit... És nem mondom, hogy ez a semmit csinálás jó érzés, még csak nem is kényelmes, sőt! Rászoktam a koreai drámákra :D (Szula és Aisa tehet róla!) angol felirattal, eredeti nyelven nézem őket és nagyon szeretem a történeteket, amelyek nem bugyuta, lányregények, hanem nagyon is megcsavart, zűrös történetek, itt-ott szerelmi szálakkal összekötve. Már már ott tartok, hogy meg tudom különböztetni a kínai és a koreai nyelvet ha ázsiai embereket hallok az utcán beszélgetni.  

Azonban ez az ellustulás nem vezet sehova, hiába hallgatok esténként hangoskönyveket. Azt tervezem, hogy a munka mellett újra nekiállok überezni, hogy kiegészítsem a fizetésem, hogy félretehessek egy-egy hazautazásra, illetve...

A "Ha a bálnák visszatérnek" című memoárom (regénynek nem nevezném hiszen az elmúlt négy év szellemvasutazásának története, amelynek minden sora megtörtént) elküldtem néhány kiadónak Magyarországra. A Szófia kiadó felajánlott egy lehetőséget a könyv kiadására, szerzői finanszírozással. Első gondolatom az volt, nem akarok magánkiadást, a könyv nyomtatáshoz nekem is megvannak a forrásaim, én végre szeretnék igazi, publikált író lenni. Azonban ez a kiadó olyan lehetőségeket terem a könyv kiadásához mint amilyen az igazi, publikált könyveknek jár, viszonylag elérhető összegű szerzői finanszírozással. A szerkesztés, tördelés, a borítóterv kivitelezése, könyvbemutató az Írók Boltjában(!), a könyvfesztiválon való részvétel, online és bolti terjesztés (Libri, Líra stb.) Mindezekért nem előre kell fizetni, hanem amikor a kész könyv elkészül és a terjesztés elkezdődik. Nekem ez nagyon szimpatikus és remélem minden simán fog menni. Úgy tervezzük, hogy októberre kész lesz a könyv egy bemutatóra, de addig persze még sok minden fog történni. Egyébként is azt terveztem, hogy születésnapom alkalmából hazamegyek, akkor talán végre valóra válik egy álmom. Drukkoljatok, hogy sikerüljön! :)

Ha sikerül ezt a könyvet kiadatni, akkor jöhet a Sorscsapda és aztán Olenka...

Piknik Tibinél

 Egy éve pont ilyen napsütéses, szinte nyárias idő volt itt, Dél-Devonban. Szinte elképzelhetetlen, hogy valaki pont egy ilyen verőfényes, madárcsicsergős délután hagyja itt ezt a földi létet, vegye az utolsó lélegzetét. Egy év alatt annyi minden történt, hiányát azonban nem enyhítette az idő, naponta emlegetjük,  mit mondana, mit tenne bizonyos helyzetekben. Debiékkel ma piknikeztünk a Daddy Hole plainen, Tibi emlékhelyén. Megmutattuk Hallienak a nagypapáját, s ő érdeklődve tette rá a tenyerét a figyelőtorony kerítésén lévő acryl fotóra. Virágot ma nem csak mi vittünk, más is járt a toronynál. Debikétől különleges nyakláncot kaptam az alkalomra, vagyis a harminckettedik házasságtalan évfordulónkra rendelte, csak késve érkezett, így is nagyon megható emlék. Megosztom Szula videóját is amit az édesapjáról készített.

Az apró medál egy képet rejt

2008 augusztusában készült a balatonszemesi kikötőben

Emlékek a messengeren és egy kis húsvét

 Húsvétkor hazajött Szula néhány napra, én beszéltem rá, mert gondoltam, milyen már hogy szegényke egyedül tölti az ünnepet és se csokitojás, se sonka tormával, se anyasütije. Debiék viszont pénteken elutaztak Manchesterbe, Dan nagyszüleihez mert ők még nem találkoztak a dédunokájukkal. Azért megoldottuk, hogy legalább kétszer találkozzon Szula is Hallieval és volt süti meg sonka és csokitojás vadászat - ezt Dan rendezte náluk a kertben a három kislánynak: Debinek, Szulának és Aisának :D. Debike csokinyuszit hozott nekünk én pedig citromos sütit készítettem. Szula kissé nehéz szívvel indult vissza az üres lakásba, Edinburghbe kedden reggel, mivel a régi lakótársa épp kiköltözött az új pedig majd csak hétvégén fog beköltözni. De még aznap jött a hír, hogy kapott egy interjú lehetőséget a National Art Gallery-től a jövő héten! Igaz, hogy csak december végéig tart a munka de az is nagy dolog lenne kezdésnek. Aisa is ezerrel keres munkát, de egyelőre sehonnan nem kapott pozitív választ, pedig a szeptemberben kezdődő egyetemi évre gyűjt, hiszen a mostani, fél éves szünete miatt majdnem kétezer fonttal kevesebb diákhitelt fog kapni. Talán neki is szerencséje lesz hamarosan. 

Csokitojás gyűjtés Debiék kertjében

 

A mi nyuszink a legcukibb

 

Más.

Két napja a régi messenger beszélgetéseinket olvasom amit Tibivel folytattunk. Aisa említette, hogy olvasta a régi üzeneteiket és csak akkor döbbentem rá, hogy én nem is pörgettem vissza, pedig rengeteg képet osztottunk meg. Belevetettem magam és egészen 2019 júniusig vissza tudtam menni, sajnos azonban tovább nem tudtam menni. Talán csak az utolsó öt vagy hat évet tartja meg a rendszer? Igyekeztem a betegség éveit átpörgetni gyorsan bár azok az üzenetek sokszor sokkal mélyebbek és tartalmasabbak voltak mint az azt megelőző éveké. Ezt akkor írta Tibi amikor először került kórházban, akkor még nem tudtuk, hogy mi a baj de nagyon rosszul volt.

Az azt megelőző években pedig hatvan  százalékban arról beszéltünk, hogy mit ettünk, mit fogunk enni vagy mi legyen az ebéd :D Persze rengeteg sztorin jót nevettem, például amikor Tibi kétségbeesetten írt, például ilyesmit:

Ezekről a beszélgetésekről is lehetne könyvet írni, mert visszajöttek az emlékek a szituációk, a gondok és megoldások, az örömök vagy bánatok. Sajnálom, hogy tovább nem tudtam menni, jó lett volna még tovább olvasni az életünket…

Villámlátogatás

Borsóleves, kakaóscsiga. 

- Átjöttök enni? 

-Inkább ti gyertek át.

-Kutya jöhet?

-Igen.

A leves fele útközben kifolyt a dobozból a ruhámra. A kutya megérkezésünk első öt percében macskaszarba hempergett Debiék kertjében, de alaposan. Hazamentünk fürdeni.

A kakaós csiga azért finom lett. 

Nyolc keréken úgy mint régen

 Tíz éves lehettem amikor kaptam egy cipőre szerelhető görkorit. Az volt a jó benne, hogy nőtt a lábammal

együtt tehát a 33-as mérettől egészen a 37-ig lehetett állítani. Ki is használtam rendesen. Szüleim a bicaj és a görkori közül inkább az utóbbit választották, mert bár mindkettőre nagyon vágytam, de ez lényegesen olcsóbb volt. A barátnőmmel keresztül kasul gurultunk óraszám a lakótelepen. Persze akkor jött az egysoros görkori és akkor az volt a menő, de mi örültünk a hagyományos négykerekűnek is. Tizennégy éves koromban aztán már más kezdett foglalkoztatni, így a görkorit megörökölte a húgom és azóta nem is volt ilyesmi a lábamon, egészen a mai napig...

Két hete az egyik tévécsatornán mutattak egy görkoris diszkót és arról beszéltek, hogy mennyire szereti minden korosztály ezt a szórakozást. Kedvet kaptam én is, Aisa is felsóhajtott, hogy de jó lenne kipróbálni, így utánanéztem, hogy hol van a legközelebb eső görkoris diszkó. Exeterben találtam az egyik sportcentrumban, ami havonta kétszer tart egy órás programot. Nosza, online vettem rá jegyet és kifizettem a kölcsönözhető  korcsolya és védőfelszerelés  költségét is. Aisának még nem mondtam el, gondoltam meglepem vele. Csütörtökön aztán megemlítettem, hogy Vikiék kérdezték, mikor érünk rá, mert hétvégén tartják Jázmin szülinapját (már tizennégy éves!) és mondtam, hogy mi szombaton nem érünk rá, csak vasárnap. Miért mit csinálunk szombaton? Kérdezte a lányom. Megyünk görkoris diszkóba, feleltem, mintha ez a  világ legtermészetesebb dolga lenne. Nagyon örült neki, és rögtön megtervezte, mit fog hordani aznap. 

Ma gyönyörű, igazán meleg tavaszi nap volt, a délelőtt gyorsan elszállt és egy óra körül elindultunk a Broadclyst Leasure Centerbe ami egy kisebb település Exeter közelében. Nagyjából negyven perc volt, mire odaértünk, a parkoló még szinte teljesen üres volt, de még volt bő tizenöt perc amíg kinyitják a kaput. Az autónak támaszkodva  fürdettem  az arcom a kora délutáni napsütésben. Majd egymás után jöttek az autók, mindegyikben volt egy vagy két gyerek, nagyjából három és tizenegy év közöttiek. Aisával kezdtük magunkat kicsit kényelmetlenül érezni. Sok felnőtt is érkezett a gyerekét kísérve, színes, csillogós görkoricsodák, bukósisak, térd és könyökvédő minden gyereken. Mi voltunk az egyetlenek akik gyerek nélkül érkeztünk. Volt egy rövid másodperc, amikor azon gondolkodtam, hogy ciki lesz bemenni, de ez gyorsan elmúlt és bátran léptünk be a sorba a sok apróság közé. Kaptunk bélyegzőt a kezünkre majd megkaptuk a méretünk szerinti görkorikat, ami  kényelmes volt, nekem legalábbis. Aisa panaszkodott kicsit, hogy az egyik lábát nyomja. Az óriási tornateremben sötét volt, diszkó fények villóztak és hangosan szólt a zene nagyjából a kilencvenes évektől a kétezertizes évek elejéig tartó slágerlistával. Óvatosan indultunk neki (Aisán életében először volt görkorcsolya) és néhány kört tettünk óvatosan, hogy megszokjuk a kerekeket. Az egy óra alatt Aisa is sokat fejlődött, ha rendszeresen járnánk, akkor nem kellene egy hónap, hogy magabiztosabban guruljon ő is. Nekem néhány kör után visszajöttek az emlékek, milyen is volt régen a sokkal bénább görkorimmal a lakótelep aszfaltján tépni legalább öttel, itt azonban lényegesen gyorsabban lehetett menni. A végére már elég magabiztosan gurultam, nem mondom, hogy mint a profik, de meg voltam elégedve magammal. Senki nem nevetett ki minket, el voltak foglalva a gyerekeikkel az anyukák, apukák, akik közül néhányan a gyerekük mellett gurultak. Tök jó volt :) Debi mondta, hogy Paigntonban is szokott lenni görkoris diszkó, úgyhogy lehet, hogy április végén oda megyünk.