Rumli

 Folyton déjá vu érzésem van amikor a posztjaimnak címet adok. Cím nélkül el sem tudnám kezdeni. Az

első "rumli" bejegyzésem 2009-ben volt amikor Tibi nagypapájának a lakását a feje tetejére állítottam, valahol egy messzi messzi galaxisban...

Ez a rumli azonban szorozva tízzel, ha lehet így fokozni a dolgokat. Tehát végre itt ülök a konyhában az asztalnál, a közepén virág, jobbra tőlem halkan dorombol a mosó-szárítógép és csak 2 azaz kettő darab doboz van a nappali egyik sarkában, telis tele kisebb és nagyobb képekkel, amelyek arra várnak, hogy felkerüljenek valahová. Az összes többi cuccot elpakoltam. Azt nem mondom, hogy a helyén vannak, mert biztos lesz amit ide-oda átpakolok, de végre nem kell kerülgetni gyümölcsös dobozból épített Bábel tornyokat és nem esek át gyanútlanul  az üres költözős dobozokon amelyek sunyi módon folyton az utamba kerülnek. 

Elköltöztünk, immáron hivatalosan is. 

Azonban nem csak mi költöztünk el, hanem Szula is. Péntek óta Edinburgh-ben bosszankodik az amerikai turisták hangoskodásán, vagy hogy Greyfrier Bobby kutya bronzszobrának orrát simogatják amikor oda van írva, hogy ne simogassák, mert néhány tíz éven belül elkopik a szobor. Máris igazi helybeliként tekint erre a varázslatos és régi városra. Hétfőre a feladott dobozai is megérkeztek..., de nem szaladok az elejére, elkezdem a múlt csütörtöktől...

Csütörtök reggel úgy terveztem, hogy elmegyünk a kulcsokért az ingatlan irodába, majd elkezdtünk átcuccolni. Dan és Aisa volt a hathatós segítségemre ebben. Szulát megkértem, hogy menjen át Debiékhez a kutyával, mert szerencsétlen már napok óta egyre stresszesebb lett, mivel ki nem állhatja a pakolást, hiszen az azt jelenti, valaki elmegy. Nálunk pedig hetek óta pakolás van. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de elterveztem, hogy minden nap csinálok valamit. Hol a charity shopba vittünk egy néhány szatyornyi ruhát, kacatot, hol a recycle centerbe száműztük az eladhatatlan bútorokat, szétszedett polcokat stb, hol pedig fotóztam és feltettem a FB piacra az eladható bútorokat. Három emeletnyi, tíz évnyi, öt embernyi holmi került mérlegelés tárgyává, kell-e vagy nem kell, hasznunkra lesz, vagy csak azért tartogatjuk mert majd csak jó lesz valamire. Azonban egy két szobás lakás nem három szobás hatalmas ház, muszáj volt leredukálni a dolgokat, ha fájt is a szívünk érte, ha nem. Még így is rengeteg cucc jött át. 

Tehát csütörtökön minden ment a terv szerint. Persze az eső zuhogott és fújt a szél, illetve az elkövetkezendő néhány napra is hasonló jókat mutatott az időjárás applikáció. Nem baj. Az ingatlan irodában a kezünkbe nyomtak egy listát, hogy nézzük át a lakást, minden meg van-e ami a listán van, illetve találunk-e olyan sérülést itt-ott ami nincs lefotózva. Ezzel elment több, mint egy óránk. Érdekes, hogy amikor csak megnéztük a lakást teljesen más szemmel néztünk mindent. Most azonban előkerült néhány negatív dolog is, ez inkább Dannek volt köszönhető, mert a gyakorlott férfiszem is mást lát mint a gyakorlott női szem :) Aisa is nagyon sok hibát észrevett, amit lefotóztunk.

Úgy döntöttünk, hogy ha már így elment az idő, akkor először megebédelünk majd csak utána kezdünk pakolni. Előző  nap csináltam egy nagy lábos paradicsomos húsgombócot. Debiék házában ebédeltünk, Sunny nagyon örült, hogy végre mi is előkerültünk. A délután ingázással telt, a házból felcipelni, az autóba bepakolni majd áthozni a lakáshoz, megállni a tilosban (hiszen a ház bejárata egy kereszteződés előtt van, szinte a lámpától néhány méterre). Szerencsére amikor megálltam és kinyitottam a csomagtartót, ami tömve volt dobozokkal, az emberek megkíméltek és nem dudáltak rám. Gondolták, ennek a szerencsétlennek aki ebben az esőben cuccol, megvan a maga baja. Felcuccolni az első emeletre vagy bepakolni a lépcsőházba, ahonnan Aisa viszi fel a lakásba, majd újra vissza az autóba és kezdődött minden előlről. Ahogy az utolsó doboznál becsuktam a csomagtartót és csak a vészvillogót látták a hátam mögött lévő autósok, néhányszor felhangzott a türelmetlen dudaszó.

Szerencsére öt percre van a két ház, szóval estére legalább a hatvan százalékát a holmiknak átvittük. Nagyon fáradtak voltunk. 

Másnap reggel hatkor indultam Szulával a Newton Abbot vonatállomásra két hatalmas bőrönddel. Előző nap reggel feladtunk öt dobozt, amelyek reményeink szerint megérkeznek hétfőn a megadott címre, Skóciába. Gondoltam, segítek neki felcuccolni a vonatra, de sajnos itt csak jeggyel lehet bemenni a vágányokhoz, tehát nincs könnyes búcsú mert a füst a szemembe szállt és nincs zsebkendő lobogtatás "minden jót Mónika, majd írok csak válaszolj rá...". A reggeli órának köszönhetően azonban még nyitva voltak a vágányokhoz vezető kapuk, így bementem én is vele, de öt perc múlva megjelent az első műszak, így jobbnak láttam kimenni, mielőtt kérdőre vonnának, hogy hol a jegyem.  Nehéz volt otthagyni őt, de tudom, hogy most végre valami elkezdődött számára aminek már nagyon régen el kellett volna kezdődnie. Tudom, hogy nem lesz könnyű a kezdet, de talán majd ő is úgy fog emlékezni az első napokra, hónapokra egyszer mint ahogy én, amikor megérkeztünk Torquayba. Persze mi akkor öten voltunk, ő pedig egyedül van, de szerencsére a huszonegyedik században élünk, így akár minden nap tudunk messengeren beszélni, Aisával online játsszák a kedvenc játékaikat Szula Playstation-jén.

Aznap Aisa ment át Debiékhez a kutyával, hiszen úgy gondoltam tízre ott vannak a szállítók, akik néhányszor felhívtak, hogy ne aggódjak, jönnek csak akadályok vannak. Hát azok vannak, na. Nem bántam, hiszen így még négy-öt fuvart meg tudtam tenni az autómmal, csak most picit nehezebb volt, mert magam cipeltem föl-majd le, majd újra föl a dobozokat, zsákokat stb. Én nem is tudom, hogy a csudába bírtam? Ilyenkor biztos az adrenalin meg minden dolgozik az emberben, de se a könyököm (ami néhány hete nagyon fájt) se a térdem (ami már ki tudja mióta fáj) se a talpam (nem is mondom mióta fáj) nem éreztem, csak mentem mint a gép föl-le föl-le. Baromi melegem volt, bár kegyetlen vacak eső esett és fújt a szél, de már kicsit sem érdekelt. Egy órakor megjelentek a szállítók és bepakolták a bútorokat. 

Költöztető céget azért akartam rendelni, mert nem akartam, hogy mi vagy a barátaink szerencsétlenkedjenek a baromi nehéz bútorokkal a lépcsőn, a kanyarokban stb. Hát, most a profi költöztetők tették mindezeket, bár ők háromszáz fontot kerestek közben (remélem legalábbis hogy nem csak egy töredékét kapták meg a kemény munkáért cserébe). Néha nekem kellett instrukciókat adni, hogy merre kerüljön forduljon, hogy végül ki- vagy bejusson egy szobába/ból. Nem volt egyszerű de végül átkerültem a bútorok a megfelelő szobákba és még csak délután négy volt, szóval áthoztam még egy két fuvarnyi kacatot. Kezdtem látni az alagút végét. Dan és Debi átjöttek késő délután, hiszen már a lakásban volt minden ágyunk, itt akartunk aludni. Rendesek voltak, vettek pizzát, Dan összerakta a baromi nagy tükrös szekrényt a szobámba, mi meg az ágyainkat, majd a nagy rumli közepén megvacsoráztunk, Hallie pedig nagyokat kacagott. 

Elfelejtettem megszámolni a sarkokat, pedig a lányoknak mondtam. Szula másnap picit depis volt, hiszen minden idegen volt, a ház régi és nagy és a lakótársa is egy furi nő, aki úgy volt, hogy marad, de bejelentette, hogy el fog költözni. Mondjuk nem is baj. Cudar hideg volt a lakásban, Szula azt mondja 13 fokra volt beállítva a termosztát. Megpróbálta elmagyarázni a nőnek, aki egy 35 éves kínai egyetemista (legalábbis azt állítja csak ide vették fel egyetemre) hogy ha nem fűtenek akkor ez a régi ház be fog penészesedni. Az meg csak nézett, hogy de ő eddig is így csinálta. Azóta is megy a fel-letekerés, hol az egyik hol a másik javára. Lesz majd lakótárs is új, néhányan megnézték a lakást és végül egy lengyel lány jelezte, hogy jönne.  Szula csak két napja volt ott, de többnyire ő beszélt az emberekkel. Hétfőn megérkezett a nagy része a dobozainak úgyhogy kipakolhatott, dekorálhatott, kedden a szőnyeg is ott volt, szóval már nem is olyan borzasztó. 

Szombaton még néhány dolgot át kellett hoznom, elrendeznem a növényeket, a leandert meg sem tudtam emelni az udvaron, pedig át akartam hozni  ide az erkélyre. Végül Dan és Debi este átmentek és Dan felcipelte majd elvitte magukhoz a virágot, mert az erkélyt én még meg sem tudtam közelíteni a szobában felhalmozott dobozoktól. A ház szombat estére ki lett takarítva, vagyis Aisa letörölte az ablakkereteket, szőnyeg szegélyeket én pedig felporszívóztam. Azt hittem nehezebb lesz itthagyni a házat, ahol tíz évig éltünk, Tibi pedig az utolsó éveit töltötte itt, azonban úgy érzem muszáj volt meglépnünk ezt a lépést, és nem csak amiatt mert olcsóbb a lakás hanem pontosan azért, hogy tovább tudjunk menni.  Aisa szeme lett néhányszor könnyes amikor a házról beszéltünk, hiszen itt többet élt mint Tárnokon, ahol született. 

Vasárnap már át sem kellett mennem, a kulcsokat ott hagytam a tulajdonosnak és pedig fejest ugrottam a doboz és zsákhalmokba. Hétfőn már dolgoznom kellett menni, így végre pihenhettem keveset :D Azt mondták, néhány hét múlva már rendben lesz otthon minden. Sajnos nem ismernek eléggé, hiszen minden nap éjfélig pakoltam, míg végre eljutottam addig, hogy itt üljek a konyha asztalnál egy virággal a közepén és írjam a blogom. 

A szomszédok szerencsére kedvesek, lassan mindenkivel találkoztam. A kutya is megnyugodott, nem is ugat annyit mint az előző házban. Megismerte a bútorainkat, érzi, hogy ez most az új otthonunk, lassan rutinunk is lesz, a belső udvarba le tudjuk vinni reggel és este pisilni, a park közel van, Aisa oda viszi sétálni amikor én dolgozom, este pedig együtt megyünk vagy a tengerpartra vagy ahogy ma is, Tibihez a Daddyhole plainre. Szombat óta olyan idő van mintha április lenne, de szerencsére többet süt a nap mint esik. Debike is átsétált már Hallieval, hiszen öt perc sétára laknak tőlünk. Minden itt van a közelünkben, boltok, parkok, szép utcák és még a parkolás sem olyan szörnyű hiszen csak három percre van a hely ahol többnyire van hely letenni az autóm. 

Aisa tegnap hivatalosan is megkapta az egyetemtől a választ a kérésére, hogy fél év szünetet tartson. Szeptemberben megy vissza a norwichi egyetemre és ott kezdi majd az évet, úgy tervezte addig munkát keres. 

Szula most hívott hogy részt vett az első íjász gyakorlatán, amire még akkor jelentkezett amikor a vonaton ült Edinburgh felé. Rettentően élvezte és folyton azt mondogatta, hogy benne van a vérében, hogy íjász legyen, hiszen az őseink hátrafelé nyilazták az ellenséget a lovaikon :D

Ennyit dióhéjban :) Majd ha valami még eszembe jut akkor írok.