A budapesti kiruccanás, a koncert már fényévekre van, el sem hiszem, hogy ott voltam. A napok telnek és egyre jobban stresszelek a költözés miatt. Nem csak az én költözésem miatt természetesen, hiszen Aisa haza, Szula pedig Edinburgh-be költözik.
Aisa még az egyetemi szállásán várja a választ a kérésére, hogy erre a két szemeszterre szünetet kapjon és csak jövőre folytassa tovább az évet (persze ha akkor még akarja). Bedobozolt már mindent és postán fogja feladni még a mostani címünkre a csomagokat. Ki sem fogjuk pakolni a dobozokat, ott várják majd az újabb költözést a nappaliban. Szula szobája is a feje tetejére fordult, félig már bepakolt de a nagyja még hátra van. Azt mondja, hogy mentálisan nagyon megviselte az elmúlt két hét, az utóbbi napokban inkább csak olvas és a Playstation-ön játszik hogy elvonja a figyelmét a nagy változástól ami hamarosan bekövetkezik, hiszen már megvette a vonatjegyet február huszadikára, a szállása ki van fizetve. Aki hasonlóan spontán ember mint én vagyok el sem tudja képzelni, hogy ez mekkora lelki teher egy olyan embernek, aki csak lassan megtervezett, apró lépésekkel megy a célja felé. Nos, ezek az apró lépések két éve tartanak és most hirtelen egy nagy ugrással megtörténik amire már régen várt. Természetesen a jövőtől való félelem, a bizonytalanság érzése megkeseríti a tervei megvalósításának örömét, de biztos vagyok abban, hogy egy hónap múlva ez az érzés szépen lassan elmúlik, betölti helyét az újdonság, a saját, önálló életének kezdeti izgalma, öröme. Így kell, hogy legyen.
Aisa is felugrott az érzelmi hullámvasútra, hiszen hol azon aggódik, hogy fog majd itthon megfelelni, munkát találni, hol azon, hogy Szula távol lesz (az utóbbi időben sokat beszélgettek, vagy éjszakákat játszottak át a PS játék valamelyik fantázia karakterének bőrébe bújva), örül a költözés okozta változások miatt, hogy tervezheti a szobáját, hogy többet láthatja az unokahúgát. Egyelőre azonban tűkön ül és várja, hogy válaszoljanak a kérelmére, amit már lassan két hete beadott. Eközben persze tennie kell a dolgát, mintha mi sem történt volna, az óra ketyeg de ő már jönne haza, hiszen pont amiatt kért szünetet mert úgy érezte, nem tud előre haladni, nem is igazán akarta ezt a projectet de mivel az éve a spanyolországi egyetemen kezdődött, már nem tudott mást választani.
Én pedig növekvő izgalommal/aggodalommal várom ezeket a változásokat. Szeretném ha mindenki jól érezné magát a bőrében és senki nem bánná meg a döntéseit. Igyekszem ebben segíteni őket amennyire lehetséges. Persze a korral nálam is előjöttek a dilis szokások, többet sóhajtozom (a kutya ilyenkor vagy a nyakát behúzva lemegy az egyik szobába, vagy nekem ugrik és elkezd nyalogatni, hogy megnyugtasson hiszen személyes feladatának tekinti ezt. Érdekes, hogy Sunny is hamarosan betölti a hetedik évét és egyre jobban "olvas" a hangulatainkban. Persze ettől még egy velociraptorrá válik amikor valaki kopog az ajtón) szimpla dolgok kimennek a fejemből (remélem ez csak a mostani káosz miatt van és még nem lágyul az agyam) gyorsabban elérzékenyülök (mondjuk ez azóta van inkább mióta Tibi nincs velünk) és természetesen néha teljesen őskőkorszakinak érzem magam (szerencsére még nem reagálok óriási, dobogó szivekkel és puszit küldő unikornisokkal az ismerőseim posztjaira, és nem jelölöm be Andre Rieu-t ismerősömnek, mert akkor tényleg itt lenne a vég. Számomra ez húzza meg a középkorú nő és az idős néni között a határvonalat. Elnézést kérek azoktól akik ilyesmit tesznek egyébként is, ez csak az én bomlott elmém által kreált mérce :D)
Már tényleg egy csomó mindent eladtam (nagyon olcsón), elvittem a recycle centerbe ami már használhatatlanná vált, vagy felajánlottam charytibe. Az udvar is kiürült félig, a nagy tárolót odaadtam a szomszédnak, mivel nem tudtam szétszedni és inkább ingyen felajánlottam neki mint, hogy darabonként elvigyem a szeméttelepre. Így járt két nagy kerti növény is, amit alig tudtam megmozdítani, pláne felcipelni a harmadik emeletre... Inkább áthúztuk a közös kis kapunkon az ő kertjébe. Így is rengeteg virágföld, cserép, növény, hulladék maradt amit fel kellett cuccolni. Brigittának adtam a rózsát amit tavaly vettem, sok cserepet, virágföldet. Nem is tudom, hogy fér néha ennyi minden a kisautómba?
Egyetlen, nagy virágot viszek el a kertből, azt a Leandert amit még Tibivel együtt vettünk pár éve. Hiába vártuk, hogy kivirágozzon, csak néhány levél árválkodott rajta. Tavaly előtt aztán Brigitta - aki már mestere a növény gondozásnak - kiokosított, hogy nyírjam csak jól meg az ágait, majd meglátom sokkal szebb lesz. Megnyírtam. Aztán csak vártunk, vártunk. A hosszú törzs végén három ág meredezett az ég felé mint egy csirkeláb. Nem volt sok reményem, hogy valaha igazi leander bokor lesz belőle. Aztán 2023 tavasszal megjelent a csirkelábakon egy-egy picike piros hajtás. Egy év alatt kihajtottak a levelei és szép kis bokorrá teljesedett a leanderünk. Tavaly nyáron aztán megjelent rajta egyetlen mélyrózsaszín virág. Ezt már sajnos Tibi nem láthatta.
A költözés mizériáján túl is persze zajlik az élet. Ha már túl sűrű a hetünk és nincs energiánk látogatóba menni Debiékhez, akkor ő jön át Hallieval, aki óriásit nőtt az elmúlt hónapok alatt. Már majdnem hat kiló és édesen tud mosolyogni. Debi bohóckodik neki, ő pedig már tudatosan nevet. A lányok persze imádják és Sunny is imádná, összevissza nyalogatná, ha a közelébe engednénk, ahogy minket is szokott. Ettől persze megkíméljük Halliet egy ideig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése