Pontosan egy hete délelőtt tizenegy körül már az E100-as busszal zötykölődtem a Kálvin tér felé és az esti programom járt a fejemben, azonban előtte még beterveztem néhány dolgot…
Éjjel kettőkor indultam itthonról, és bár nem szeretek éjszaka vezetni, mégis nekivágtam a másfél órás útnak a bristoli repülőtér felé. Nem volt rossz, használtam a varifokális szemüvegem amivel fent az utat, középen a visszapillantótükröt és lent pedig az előttem lévő telefont láttam, ami mutatta az utat. Nehéz megszokni de nem lehetetlen és szerencsére nagyon kevesen voltak az utakon ebben az időszakban. Négy előtt néhány perccel értem a parkolóba ami a terminállal szemben van. Már tavaly októberben megvettem a hétfő estig szóló parkolójegyet. Csomagom nem sok, Tibi régi Gopro-s hátizsákjában egy váltás fehérnemű, tisztálkodószerek, kozmetikumok, az apró táskában ami a kabátom alá pont befért, az útlevelem, telefonom, szemüvegem. Nem kell magam után húzni nehéz bőröndöket, feladni, méricskélni, hogy esetleg nem túlméretes a Ryanair legújabb szabályzatához képest, szóval, SZABADSÁG :)
A biztonsági ellenőrzés után ráérősen sétáltam a duty free shop-on keresztül, ahol a kávézókban már folyt az élet. Ismerős fizimiskát vettem észre az egyik kávézó asztalánál, aki kiderült, ugyancsak a hajnali járattal utazik haza, bár ahogy megtudtam, szomorú apropóból. Beszélgettünk, amíg a kapuk megnyíltak és a repülőhöz mehettünk.
A repülőút kellemes volt, az ablaknál ültem, szeretem látni a fényeket, mikor a gép elhagyja a földet. Megszerettem a repülést az évek során. Mindahányszor rácsodálkozom a kibontakozó térképszerű tájra, a hegyek, völgyek redőiben megbújó folyókra, havas tájakra, a városok fényeire, a szülőföldem ismerősen kanyargó folyóira, a Balaton jellegzetes formájára, a machboxnyi autók apró fényeire, ahogy az utakon közlekednek. Nem zavar már a turbulencia okozta zötyögés, és már attól sem leszek stresszes, hogy néhol hat-nyolcezer méter mélység tátong alattam. Ezekkel az évek során meg kellett küzdenem, de ma már tényleg élvezem a repülést.
A reggeli napsütés jólesett amikor a repülőgép lépcsőjén lesétáltam. Micsoda szerencsés ember is vagyok, két rövid napom van itthon és csodás napsütés fogad, dacára, hogy január van. Úgy döntöttem nem ülök taxiba, minek is? Hiszen nincsenek csomagjaim és a 100E fél óra alatt elvisz a városközpontba, ráadásul a jegy a taxi tizedébe kerül. Már a múltkor letöltöttem a BudapestGo alkalmazást, így online megvehetem a jegyet, legyen az egy útra szóló mint most a repülőtérről a városba, vagy egy, két napos, egy hetes bérletet. A telefonommal érvényesíthetem a jegyet amikor felszállok a közlekedési eszközökre. Tehát tizenegy körül már a Kálvin téren szelfiztem és küldtem a fotókat a család csoportba. A lányok viszont az itt tomboló viharról beszéltek, amit Éowynnak neveztek el (Éowyn egy kitalált karakter a Gyűrűk ura című történetből) ami délutánra, estére elérte a 140 km/órás sebességű szelet, komoly károkat okozva a szigeten. Később rájöttem, hogy a korai járat azért is volt szerencsés mert a komoly széllökések csak nyolc óra körül kezdődtek a gépem viszont akkor már Magyarországhoz közeledett.
Mivel bőven volt még időm elfoglalni az Airbnb szállásom ami az Angyal utcában volt a Boráros környékén - egyébként is más terveim készültem megvalósítani - elindultam az Allee felé, moziba, mivel november óta arra vártam, hogy végre megnézhessem a “Futni mentem” című filmet, ami eddigre már elérte az ötszázezres nézőszámot. Útközben beültem reggelizni a Móricz Zsigmond körtéren egy kis kávézóba, halmoztam az élvezeteket mert a kakaós csigától kezdve a sajtos rolón keresztül egészen a tepertős pogácsáig mindent megvettem és hozzá ivójoghurtot ittam. A mozi előtt még bementem a Libribe, mert könyv nélkül nem akartam hazajönni. Szelfiztem egyet Thorral aki a bejáratánál lengette a kalapácsát és elküldtem Aisának aki nagy rajongója a Marvel hősöknek.
A film elejét szerintem kicsit elkapkodták, túl gyorsan történtek az “előzmények” ami miatt Udvaros Dorottya (az anyuka) elhatározza, hogy lefutja a maratont a három felnőtt lányával. Kicsit elszomorodtam a klisék tömegén, de aztán valahol a huszonötödik percben beindult a mozi és tényleg jó lett a történet, a szereplők “igaziak” voltak, nem volt “nekem ciki” érzésem többé, a fiatal színészek fantasztikusan vitték a történetet és a végére nagyon megszerettem, könnyeztem majd nevettem, ahogy az érzelmi hullámvasúttal eljutottunk a “Vége” felirathoz.
Jó volt kicsit szabadságolni magam a mostani káoszból ami persze jó káosz és valami jó felé visz minket, hiszen költözünk egy szép lakásba, Szula is megtalálta a maga útját Edinburgh, álmai városa felé, sőt mára már hivatalosan is bérlője egy fél lakásnak Skócia legszebb városának a közepén. Aisa szünetet kért az egyetemen, hogy kicsit ő is összeszedje magát és eldöntse, hogy akarja-e folytatni ezt az egészet vagy sem. Jó dolgok történnek velünk, ez az év (bár nem tettem fogadalmakat és nem kívántam semmit új év napján) az “egy lépés előre” éve lesz mindannyiunknak. Azonban egyelőre fut a ház, kacatok, emlékek, fölösleges bútorok keresnek gazdát, hol a FB piacon, hol a charity boltokban vagy a már valóban használhatatlan kacatok az recycle gyűjtőtelepen landolnak. Nehéz megválni tizenakárhány év kütyüitől, de muszáj, hiszen mindent nem vihetünk magunkkal. Ez a két nap azonban kiszakított a gondokból, a tennivalók listája messze került tőlem.
Megebédeltem “A Konyha” nevű helyen az Allee felső emeletén, majd vettem két könyvet, az egyik Woody Allen önéletrajza a másik D.Tóth Kriszta új könyve. WA mindkettőnk kedvence volt, Tibi nagyon szeretné ha olvasná, és valószínűleg ő is sokszor hangosan felnevetne az öniróniával jócskán megfűszerezett élettörténeten, akárcsak én hazafelé.
Sétáltam egyet a Dunaparton a Boráros felé, a késő délutáni napsütésben, majd négy körül megkerestem az Angyal utcai szállásom, ami egy régi, körfolyosós ház első emeletén volt, közel a Mester utcához (az még a neve?). Apró, egyszerűen berendezett lakás volt, de nekem pont megfelelt arra az egy éjszakára.
Pihentem kicsit majd fél hétkor felkerekedtem oda, ami a valós célja volt az utazásomnak, vagyis a Geszti Sixty koncertre. A jegyet még tavaly júliusban vettem meg a repülőjeggyel együtt. Tibivel imádtuk Geszti számait, együtt “öregedtünk” vele a Rapülök pörgős, nyelvtörő szövegeit majd később a Jazz+az fülbemászó slágereit hallgatva. Geszti hatvanadik születésnapi koncertje megtöltötte a Papp László sportarénát két napon keresztül. Mit mondjak? Óriási élmény volt torokszakadtáig énekelni az ismerős számokat, majd jöttek újak, ismeretlenek is de azokat is szerettem. Szédületesen jó volt a színpad mögött félkör alakban kivetített mindenféle, jók voltak a szövegek, a történetek, együtt tapsolni tizenkétezer emberrel, vagy felemelni a telefont és mint ezernyi csillag, hullámzani a “Magyarország” című számra, amit Oláh Ibolya most újra elénekelt Geszti kérésére. A közel három órás hangorgia után még kifelé menet megvettem az új CD-t aminek “Létvágy” a címe. Vannak rajta jó számok, szeretem ezt is.
Metróval, villamossal mentem vissza a szállásra majd beestem az ágyba.
Reggel nyolckor keltem, összeszedtem magam és elindultam a fogorvoshoz :P. Igen, muszáj volt, muszáj. Brigitta, a nővérem már évek óta jár oda és sajnos már ott tartok a fogaimmal, hogy ha most nem kezdem el lassan megcsináltatni, néhány év múlva ki sem merem majd nyitni a szám. A periodontalis fogínybetegséget sajnos itt, Angliában sem tudták kikezelni, egyébként sem lehet visszafordítani a folyamatot, csak szinten tartani. A fogaim azonban mozogni kezdtek és ez már nem vicces. A fogorvos felmérte az állapotukat, majd elmondta a lehetőségeket (persze még ár nélkül). Három - négy havonta hazamegyek néhány napra és lassan talán rendbe tudják szedni. A fogorvos rendelője a Hősök teréhez közel egy szép régi társasházban van. Kifelé menet a kapun lenyomtam volna az óriási kilincset, de az nem mozdult. Tanácstalanul néztem körül. A hátam mögött épp egy idős bácsika jött ki a házból és jót nevetett majd megnyomta a fehér gombot, hogy a kapu kinyíljon. Milyen régimódi is vagyok, nevettem rá, kilinccsel próbálok kijutni egy kapun!
Elsétáltam az Ó utcába, megnézni, hogy Tibi QR kódos táblája ott van-e még a gyerekkori házuk kapujában. Ott volt, sőt be is mentem és készítettem néhány fotót. Sétáltam még a környéken egyet, vettem néhány (egy tucat!) csokit a lányoknak, beültem egy “Pörc & Prézli” nevű helyre ahol élő zene volt, vagyis egy hegedűs és egy cimbalmos bácsi adta a hangulatot. Ettem egy gulyáslevest és egy somlóit.
A repülőút kellemes volt visszafelé is. Egyedül a leszállás utolsó perceinél volt érezhető az erős, szemből jövő szél. Mindenki visszafojtott lélegzettel várta, hogy földet érjünk, a pilóta profi volt, azonnal fékezni is kezdett, egy emberként tapsoltuk meg a profizmusát, pedig ezt egy idő óta nem hallottam.
Még két óra vezetés várt rám, de fél kilencre hazaértem, egyben. Örülök, hogy nem mondtam le az utat, bár az előző napokban gondoltam erre. Mindenki örült, hogy otthon vagyok újra :) A következő naptól fejest ugrottam újra a szortírozásba, a költözés előtti herce-hurcába :)
