Rumli

 Folyton déjá vu érzésem van amikor a posztjaimnak címet adok. Cím nélkül el sem tudnám kezdeni. Az

első "rumli" bejegyzésem 2009-ben volt amikor Tibi nagypapájának a lakását a feje tetejére állítottam, valahol egy messzi messzi galaxisban...

Ez a rumli azonban szorozva tízzel, ha lehet így fokozni a dolgokat. Tehát végre itt ülök a konyhában az asztalnál, a közepén virág, jobbra tőlem halkan dorombol a mosó-szárítógép és csak 2 azaz kettő darab doboz van a nappali egyik sarkában, telis tele kisebb és nagyobb képekkel, amelyek arra várnak, hogy felkerüljenek valahová. Az összes többi cuccot elpakoltam. Azt nem mondom, hogy a helyén vannak, mert biztos lesz amit ide-oda átpakolok, de végre nem kell kerülgetni gyümölcsös dobozból épített Bábel tornyokat és nem esek át gyanútlanul  az üres költözős dobozokon amelyek sunyi módon folyton az utamba kerülnek. 

Elköltöztünk, immáron hivatalosan is. 

Azonban nem csak mi költöztünk el, hanem Szula is. Péntek óta Edinburgh-ben bosszankodik az amerikai turisták hangoskodásán, vagy hogy Greyfrier Bobby kutya bronzszobrának orrát simogatják amikor oda van írva, hogy ne simogassák, mert néhány tíz éven belül elkopik a szobor. Máris igazi helybeliként tekint erre a varázslatos és régi városra. Hétfőre a feladott dobozai is megérkeztek..., de nem szaladok az elejére, elkezdem a múlt csütörtöktől...

Csütörtök reggel úgy terveztem, hogy elmegyünk a kulcsokért az ingatlan irodába, majd elkezdtünk átcuccolni. Dan és Aisa volt a hathatós segítségemre ebben. Szulát megkértem, hogy menjen át Debiékhez a kutyával, mert szerencsétlen már napok óta egyre stresszesebb lett, mivel ki nem állhatja a pakolást, hiszen az azt jelenti, valaki elmegy. Nálunk pedig hetek óta pakolás van. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de elterveztem, hogy minden nap csinálok valamit. Hol a charity shopba vittünk egy néhány szatyornyi ruhát, kacatot, hol a recycle centerbe száműztük az eladhatatlan bútorokat, szétszedett polcokat stb, hol pedig fotóztam és feltettem a FB piacra az eladható bútorokat. Három emeletnyi, tíz évnyi, öt embernyi holmi került mérlegelés tárgyává, kell-e vagy nem kell, hasznunkra lesz, vagy csak azért tartogatjuk mert majd csak jó lesz valamire. Azonban egy két szobás lakás nem három szobás hatalmas ház, muszáj volt leredukálni a dolgokat, ha fájt is a szívünk érte, ha nem. Még így is rengeteg cucc jött át. 

Tehát csütörtökön minden ment a terv szerint. Persze az eső zuhogott és fújt a szél, illetve az elkövetkezendő néhány napra is hasonló jókat mutatott az időjárás applikáció. Nem baj. Az ingatlan irodában a kezünkbe nyomtak egy listát, hogy nézzük át a lakást, minden meg van-e ami a listán van, illetve találunk-e olyan sérülést itt-ott ami nincs lefotózva. Ezzel elment több, mint egy óránk. Érdekes, hogy amikor csak megnéztük a lakást teljesen más szemmel néztünk mindent. Most azonban előkerült néhány negatív dolog is, ez inkább Dannek volt köszönhető, mert a gyakorlott férfiszem is mást lát mint a gyakorlott női szem :) Aisa is nagyon sok hibát észrevett, amit lefotóztunk.

Úgy döntöttünk, hogy ha már így elment az idő, akkor először megebédelünk majd csak utána kezdünk pakolni. Előző  nap csináltam egy nagy lábos paradicsomos húsgombócot. Debiék házában ebédeltünk, Sunny nagyon örült, hogy végre mi is előkerültünk. A délután ingázással telt, a házból felcipelni, az autóba bepakolni majd áthozni a lakáshoz, megállni a tilosban (hiszen a ház bejárata egy kereszteződés előtt van, szinte a lámpától néhány méterre). Szerencsére amikor megálltam és kinyitottam a csomagtartót, ami tömve volt dobozokkal, az emberek megkíméltek és nem dudáltak rám. Gondolták, ennek a szerencsétlennek aki ebben az esőben cuccol, megvan a maga baja. Felcuccolni az első emeletre vagy bepakolni a lépcsőházba, ahonnan Aisa viszi fel a lakásba, majd újra vissza az autóba és kezdődött minden előlről. Ahogy az utolsó doboznál becsuktam a csomagtartót és csak a vészvillogót látták a hátam mögött lévő autósok, néhányszor felhangzott a türelmetlen dudaszó.

Szerencsére öt percre van a két ház, szóval estére legalább a hatvan százalékát a holmiknak átvittük. Nagyon fáradtak voltunk. 

Másnap reggel hatkor indultam Szulával a Newton Abbot vonatállomásra két hatalmas bőrönddel. Előző nap reggel feladtunk öt dobozt, amelyek reményeink szerint megérkeznek hétfőn a megadott címre, Skóciába. Gondoltam, segítek neki felcuccolni a vonatra, de sajnos itt csak jeggyel lehet bemenni a vágányokhoz, tehát nincs könnyes búcsú mert a füst a szemembe szállt és nincs zsebkendő lobogtatás "minden jót Mónika, majd írok csak válaszolj rá...". A reggeli órának köszönhetően azonban még nyitva voltak a vágányokhoz vezető kapuk, így bementem én is vele, de öt perc múlva megjelent az első műszak, így jobbnak láttam kimenni, mielőtt kérdőre vonnának, hogy hol a jegyem.  Nehéz volt otthagyni őt, de tudom, hogy most végre valami elkezdődött számára aminek már nagyon régen el kellett volna kezdődnie. Tudom, hogy nem lesz könnyű a kezdet, de talán majd ő is úgy fog emlékezni az első napokra, hónapokra egyszer mint ahogy én, amikor megérkeztünk Torquayba. Persze mi akkor öten voltunk, ő pedig egyedül van, de szerencsére a huszonegyedik században élünk, így akár minden nap tudunk messengeren beszélni, Aisával online játsszák a kedvenc játékaikat Szula Playstation-jén.

Aznap Aisa ment át Debiékhez a kutyával, hiszen úgy gondoltam tízre ott vannak a szállítók, akik néhányszor felhívtak, hogy ne aggódjak, jönnek csak akadályok vannak. Hát azok vannak, na. Nem bántam, hiszen így még négy-öt fuvart meg tudtam tenni az autómmal, csak most picit nehezebb volt, mert magam cipeltem föl-majd le, majd újra föl a dobozokat, zsákokat stb. Én nem is tudom, hogy a csudába bírtam? Ilyenkor biztos az adrenalin meg minden dolgozik az emberben, de se a könyököm (ami néhány hete nagyon fájt) se a térdem (ami már ki tudja mióta fáj) se a talpam (nem is mondom mióta fáj) nem éreztem, csak mentem mint a gép föl-le föl-le. Baromi melegem volt, bár kegyetlen vacak eső esett és fújt a szél, de már kicsit sem érdekelt. Egy órakor megjelentek a szállítók és bepakolták a bútorokat. 

Költöztető céget azért akartam rendelni, mert nem akartam, hogy mi vagy a barátaink szerencsétlenkedjenek a baromi nehéz bútorokkal a lépcsőn, a kanyarokban stb. Hát, most a profi költöztetők tették mindezeket, bár ők háromszáz fontot kerestek közben (remélem legalábbis hogy nem csak egy töredékét kapták meg a kemény munkáért cserébe). Néha nekem kellett instrukciókat adni, hogy merre kerüljön forduljon, hogy végül ki- vagy bejusson egy szobába/ból. Nem volt egyszerű de végül átkerültem a bútorok a megfelelő szobákba és még csak délután négy volt, szóval áthoztam még egy két fuvarnyi kacatot. Kezdtem látni az alagút végét. Dan és Debi átjöttek késő délután, hiszen már a lakásban volt minden ágyunk, itt akartunk aludni. Rendesek voltak, vettek pizzát, Dan összerakta a baromi nagy tükrös szekrényt a szobámba, mi meg az ágyainkat, majd a nagy rumli közepén megvacsoráztunk, Hallie pedig nagyokat kacagott. 

Elfelejtettem megszámolni a sarkokat, pedig a lányoknak mondtam. Szula másnap picit depis volt, hiszen minden idegen volt, a ház régi és nagy és a lakótársa is egy furi nő, aki úgy volt, hogy marad, de bejelentette, hogy el fog költözni. Mondjuk nem is baj. Cudar hideg volt a lakásban, Szula azt mondja 13 fokra volt beállítva a termosztát. Megpróbálta elmagyarázni a nőnek, aki egy 35 éves kínai egyetemista (legalábbis azt állítja csak ide vették fel egyetemre) hogy ha nem fűtenek akkor ez a régi ház be fog penészesedni. Az meg csak nézett, hogy de ő eddig is így csinálta. Azóta is megy a fel-letekerés, hol az egyik hol a másik javára. Lesz majd lakótárs is új, néhányan megnézték a lakást és végül egy lengyel lány jelezte, hogy jönne.  Szula csak két napja volt ott, de többnyire ő beszélt az emberekkel. Hétfőn megérkezett a nagy része a dobozainak úgyhogy kipakolhatott, dekorálhatott, kedden a szőnyeg is ott volt, szóval már nem is olyan borzasztó. 

Szombaton még néhány dolgot át kellett hoznom, elrendeznem a növényeket, a leandert meg sem tudtam emelni az udvaron, pedig át akartam hozni  ide az erkélyre. Végül Dan és Debi este átmentek és Dan felcipelte majd elvitte magukhoz a virágot, mert az erkélyt én még meg sem tudtam közelíteni a szobában felhalmozott dobozoktól. A ház szombat estére ki lett takarítva, vagyis Aisa letörölte az ablakkereteket, szőnyeg szegélyeket én pedig felporszívóztam. Azt hittem nehezebb lesz itthagyni a házat, ahol tíz évig éltünk, Tibi pedig az utolsó éveit töltötte itt, azonban úgy érzem muszáj volt meglépnünk ezt a lépést, és nem csak amiatt mert olcsóbb a lakás hanem pontosan azért, hogy tovább tudjunk menni.  Aisa szeme lett néhányszor könnyes amikor a házról beszéltünk, hiszen itt többet élt mint Tárnokon, ahol született. 

Vasárnap már át sem kellett mennem, a kulcsokat ott hagytam a tulajdonosnak és pedig fejest ugrottam a doboz és zsákhalmokba. Hétfőn már dolgoznom kellett menni, így végre pihenhettem keveset :D Azt mondták, néhány hét múlva már rendben lesz otthon minden. Sajnos nem ismernek eléggé, hiszen minden nap éjfélig pakoltam, míg végre eljutottam addig, hogy itt üljek a konyha asztalnál egy virággal a közepén és írjam a blogom. 

A szomszédok szerencsére kedvesek, lassan mindenkivel találkoztam. A kutya is megnyugodott, nem is ugat annyit mint az előző házban. Megismerte a bútorainkat, érzi, hogy ez most az új otthonunk, lassan rutinunk is lesz, a belső udvarba le tudjuk vinni reggel és este pisilni, a park közel van, Aisa oda viszi sétálni amikor én dolgozom, este pedig együtt megyünk vagy a tengerpartra vagy ahogy ma is, Tibihez a Daddyhole plainre. Szombat óta olyan idő van mintha április lenne, de szerencsére többet süt a nap mint esik. Debike is átsétált már Hallieval, hiszen öt perc sétára laknak tőlünk. Minden itt van a közelünkben, boltok, parkok, szép utcák és még a parkolás sem olyan szörnyű hiszen csak három percre van a hely ahol többnyire van hely letenni az autóm. 

Aisa tegnap hivatalosan is megkapta az egyetemtől a választ a kérésére, hogy fél év szünetet tartson. Szeptemberben megy vissza a norwichi egyetemre és ott kezdi majd az évet, úgy tervezte addig munkát keres. 

Szula most hívott hogy részt vett az első íjász gyakorlatán, amire még akkor jelentkezett amikor a vonaton ült Edinburgh felé. Rettentően élvezte és folyton azt mondogatta, hogy benne van a vérében, hogy íjász legyen, hiszen az őseink hátrafelé nyilazták az ellenséget a lovaikon :D

Ennyit dióhéjban :) Majd ha valami még eszembe jut akkor írok.

Amikor én először költöztem

Ma feldobta a FB ezt a tíz éve megosztott novellámat, ami életem első költözéséről szól. Hányszor költöztem azóta... 

A soroksári  kis "kukszilukban" születtem majd 1979-ben, 11 éves koromban költöztünk a Csepeli toronyházba ami akkor számunkra palota volt. 

Tizenöt évig laktam itt, majd Tibivel (aki az anyukájával költözött ebbe a házba 1983-ban) 1994-ben együtt költöztünk Tárnokra, abba a családi házba amit a lányaim a szülőházuknak tekintenek. Debi tizenhárom, Szula tíz, Aisa pedig hat éves volt amikor kénytelenek voltunk a városba költözni Tibi nagypapájának apró, másfél szobás lakásába. Akkor nagyon el voltam keseredve hiszen Bandi bácsi lakása, ahol ötven évig élt a feleségével és három gyerekével, tele volt zsúfolva bútorokkal, egy ember életének minden kellékével, mi pedig szinte egy-két dolgot tudtunk elhozni a tárnoki házból. Miután alaposan kitakarítottam és próbáltam helyet szorítani a mi kis életünknek, leültem a kanapéra és alaposan kibőgtem magam. Emlékszem Aisa ült ott mellettem akkor, megszeppenve, mert anyát ritkán látta sírni akkoriban. De ő már akkor is az az ember volt aki tudja hogyan kell megvígasztalni,  öleléssel, bíztató szavakkal, így gyorsan összeszedtem magam. 

Nem is gondoltam volna hogy életünk egyik legszebb fél évét töltjük abban az apró, újbudai kislakásban. Majd újra költözés, ekkor Debike volt szemfüles és talált egy jó kis lakást pontosan a Lauder iskolával szemben a második kerületben. Nagyon megörültem, hogy sikerült kibérelni és végre a lányoknak is lett külön szobája, még Aisának is egy picike, apró ablakkal, ahová kiülhetett és énekelhetett, hogy a madarak odajöjjenek :D (akkor épp a Bűbáj című mozi volt a kedvence)

 Innen indultunk világgá 2012-ben az Egyesült Királyságba, Torquay-ba. Egy apró lakással kezdtük itt is, majd fél év múlva (mikor már meg volt a referenciánk itt is) egy nagyobb családi házat is ki tudtunk bérelni. Rendesen kerestünk mind a ketten Tibivel, így ki tudtuk fizetni. Egy év múlva eladták a házat, így újra költözni kellett, picit  messzebb a városközponttól, kertvárosi részbe, az egész város fölé magasodó domb tetejére, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt az öbölre. Majd ezt is eladták, így már rutinosan költöztünk tovább, s ekkor találtuk meg a mostani házat. 

Remélem a következő címem sokáig lesz a jogosítványomban. Már megszabadultam rengeteg dologtól, amelyek akár emlékek is lehetnének, de azokat inkább megőrzöm a szívemben, vagy itt a blogbejegyzéseimben. 

Tehát itt van Kriszti első költözése:

https://amikorenmeg.blogspot.com/2017/02/az-uj-lakas.html

Kettőt hátra, egyet előre

 A budapesti kiruccanás, a koncert már fényévekre van, el sem hiszem, hogy ott voltam. A napok telnek és egyre jobban stresszelek a költözés miatt. Nem csak az én költözésem miatt természetesen, hiszen Aisa haza, Szula pedig Edinburgh-be költözik. 

Aisa még az egyetemi szállásán várja a választ a kérésére, hogy erre a két szemeszterre szünetet kapjon és csak jövőre folytassa tovább az évet (persze ha akkor még akarja). Bedobozolt már mindent és  postán fogja feladni még a mostani címünkre a csomagokat. Ki sem fogjuk pakolni a dobozokat, ott várják majd az újabb költözést a nappaliban. Szula szobája is a feje tetejére fordult, félig már bepakolt de a nagyja még hátra van. Azt mondja, hogy mentálisan nagyon megviselte az elmúlt két hét, az utóbbi napokban inkább csak olvas és a Playstation-ön játszik hogy elvonja a figyelmét a nagy változástól ami hamarosan bekövetkezik, hiszen már megvette a vonatjegyet február huszadikára, a szállása ki van fizetve. Aki hasonlóan spontán ember mint én vagyok el sem tudja képzelni, hogy ez mekkora lelki teher egy olyan embernek, aki csak lassan megtervezett, apró lépésekkel megy a célja felé. Nos, ezek az apró lépések két éve tartanak és most hirtelen egy nagy ugrással megtörténik amire már régen várt. Természetesen a jövőtől való félelem, a bizonytalanság érzése megkeseríti a tervei megvalósításának örömét, de biztos vagyok abban, hogy egy hónap múlva ez az érzés szépen lassan elmúlik, betölti helyét az újdonság, a saját, önálló életének kezdeti izgalma, öröme. Így kell, hogy legyen.

Aisa is felugrott az érzelmi hullámvasútra, hiszen hol azon aggódik, hogy fog majd itthon megfelelni, munkát találni, hol azon, hogy Szula távol lesz (az utóbbi időben sokat beszélgettek, vagy éjszakákat játszottak át a PS játék valamelyik fantázia karakterének bőrébe bújva), örül  a költözés okozta változások miatt, hogy tervezheti a szobáját, hogy többet láthatja az unokahúgát. Egyelőre azonban tűkön ül és várja, hogy válaszoljanak a kérelmére, amit már lassan két hete beadott. Eközben persze tennie kell a dolgát, mintha mi sem történt volna, az óra ketyeg de ő már jönne haza, hiszen pont amiatt kért szünetet mert úgy érezte, nem tud előre haladni, nem is igazán akarta ezt a projectet de mivel az éve a spanyolországi egyetemen kezdődött, már nem tudott mást választani. 

Én pedig növekvő izgalommal/aggodalommal várom ezeket a változásokat. Szeretném ha mindenki jól érezné magát a bőrében és senki nem bánná meg a döntéseit. Igyekszem ebben segíteni őket amennyire lehetséges. Persze a korral nálam is előjöttek a dilis szokások, többet sóhajtozom (a kutya ilyenkor vagy a nyakát behúzva lemegy az egyik szobába, vagy nekem ugrik és elkezd nyalogatni, hogy megnyugtasson hiszen személyes feladatának tekinti ezt. Érdekes, hogy Sunny is hamarosan betölti a hetedik évét és egyre jobban "olvas" a hangulatainkban. Persze ettől még egy velociraptorrá válik amikor valaki kopog az ajtón) szimpla dolgok kimennek a fejemből (remélem ez csak a mostani káosz miatt van és még nem lágyul az agyam) gyorsabban elérzékenyülök (mondjuk ez azóta van inkább mióta Tibi nincs velünk) és természetesen néha teljesen őskőkorszakinak érzem magam (szerencsére még nem reagálok óriási, dobogó szivekkel és puszit küldő unikornisokkal az ismerőseim posztjaira, és nem jelölöm be Andre Rieu-t ismerősömnek, mert akkor tényleg itt lenne a vég. Számomra ez húzza meg a középkorú nő és az idős néni között a határvonalat. Elnézést kérek azoktól akik ilyesmit tesznek egyébként is, ez csak az én bomlott elmém által kreált mérce :D)

Már tényleg egy csomó mindent eladtam (nagyon olcsón), elvittem a recycle centerbe ami már használhatatlanná vált, vagy felajánlottam charytibe. Az udvar is kiürült félig, a nagy tárolót odaadtam a szomszédnak, mivel nem tudtam szétszedni és inkább ingyen felajánlottam neki mint, hogy darabonként elvigyem a szeméttelepre. Így járt két nagy kerti növény is, amit alig tudtam megmozdítani, pláne felcipelni a harmadik emeletre... Inkább áthúztuk a közös kis kapunkon az ő kertjébe. Így is rengeteg virágföld, cserép, növény, hulladék maradt amit fel kellett cuccolni. Brigittának adtam a rózsát amit tavaly vettem, sok cserepet, virágföldet. Nem is tudom, hogy fér néha ennyi minden a kisautómba?

  Egyetlen, nagy virágot viszek  el a kertből, azt a Leandert amit még Tibivel együtt vettünk  pár éve. Hiába vártuk, hogy kivirágozzon, csak néhány levél árválkodott rajta. Tavaly előtt aztán Brigitta - aki már mestere a növény gondozásnak - kiokosított, hogy nyírjam csak jól meg az ágait, majd meglátom sokkal szebb lesz. Megnyírtam. Aztán csak vártunk, vártunk. A hosszú törzs végén három ág meredezett az ég felé mint egy csirkeláb. Nem volt sok reményem, hogy valaha igazi leander bokor lesz belőle. Aztán 2023 tavasszal megjelent a csirkelábakon egy-egy picike piros hajtás. Egy év alatt kihajtottak a levelei és szép kis bokorrá teljesedett a leanderünk. Tavaly nyáron aztán megjelent rajta egyetlen mélyrózsaszín virág. Ezt már sajnos Tibi nem láthatta.

A költözés mizériáján túl is persze zajlik az élet. Ha már túl sűrű a hetünk és nincs energiánk látogatóba menni Debiékhez, akkor ő jön át Hallieval, aki óriásit nőtt az elmúlt hónapok alatt. Már majdnem hat kiló és édesen tud mosolyogni. Debi bohóckodik neki, ő pedig már tudatosan nevet. A lányok persze imádják és Sunny is imádná, összevissza nyalogatná, ha a közelébe engednénk, ahogy minket is szokott. Ettől persze megkíméljük Halliet egy ideig.

Ezt történt Pesten

 Pontosan egy hete délelőtt tizenegy körül már az E100-as busszal zötykölődtem a Kálvin tér felé és az esti programom járt a fejemben, azonban előtte még beterveztem néhány dolgot…

Éjjel kettőkor indultam itthonról, és bár nem szeretek éjszaka vezetni, mégis nekivágtam a másfél órás útnak a bristoli repülőtér felé. Nem volt rossz, használtam a varifokális szemüvegem amivel fent az utat, középen a visszapillantótükröt és lent pedig az előttem lévő telefont láttam, ami mutatta az utat. Nehéz megszokni de nem lehetetlen és szerencsére nagyon kevesen voltak az utakon ebben az időszakban. Négy előtt néhány perccel értem a parkolóba ami a terminállal szemben van. Már tavaly októberben megvettem a hétfő estig szóló parkolójegyet. Csomagom nem sok, Tibi régi Gopro-s hátizsákjában egy váltás fehérnemű, tisztálkodószerek, kozmetikumok, az apró táskában ami a kabátom alá pont befért, az útlevelem, telefonom, szemüvegem. Nem kell magam után húzni nehéz bőröndöket, feladni, méricskélni, hogy esetleg nem túlméretes a Ryanair legújabb szabályzatához képest, szóval, SZABADSÁG :)

A biztonsági ellenőrzés után ráérősen sétáltam a duty free shop-on keresztül, ahol a kávézókban már folyt az élet. Ismerős fizimiskát vettem észre az egyik kávézó asztalánál, aki kiderült, ugyancsak a hajnali járattal utazik haza, bár ahogy megtudtam, szomorú apropóból. Beszélgettünk, amíg a kapuk megnyíltak és a repülőhöz mehettünk. 

A repülőút kellemes volt, az ablaknál ültem, szeretem látni a fényeket, mikor a gép elhagyja a földet. Megszerettem a repülést az évek során. Mindahányszor rácsodálkozom a kibontakozó térképszerű tájra, a hegyek, völgyek redőiben megbújó folyókra, havas tájakra, a városok fényeire, a szülőföldem ismerősen kanyargó folyóira, a Balaton jellegzetes formájára, a machboxnyi autók apró fényeire, ahogy az utakon közlekednek. Nem zavar már a turbulencia okozta zötyögés, és már attól sem leszek stresszes, hogy néhol hat-nyolcezer méter mélység tátong alattam.  Ezekkel az évek során meg kellett küzdenem, de ma már tényleg élvezem a repülést.

A reggeli napsütés jólesett amikor a repülőgép lépcsőjén lesétáltam. Micsoda szerencsés ember is vagyok, két rövid napom van itthon és csodás napsütés fogad, dacára, hogy január van. Úgy döntöttem nem ülök taxiba, minek is? Hiszen nincsenek csomagjaim és a 100E fél óra alatt elvisz a városközpontba, ráadásul a jegy a taxi tizedébe kerül. Már a múltkor letöltöttem a BudapestGo alkalmazást, így online megvehetem a jegyet, legyen az egy útra szóló mint most a repülőtérről a városba, vagy egy, két napos, egy hetes bérletet. A telefonommal érvényesíthetem a jegyet amikor felszállok a közlekedési eszközökre. Tehát tizenegy körül már a Kálvin téren szelfiztem és küldtem a fotókat a család csoportba. A lányok viszont az itt tomboló viharról beszéltek, amit Éowynnak neveztek el (Éowyn egy kitalált karakter a Gyűrűk ura című történetből) ami délutánra, estére elérte a 140 km/órás sebességű szelet, komoly károkat okozva a szigeten. Később rájöttem, hogy a korai járat azért is volt szerencsés mert a komoly széllökések csak nyolc óra körül kezdődtek a gépem viszont akkor már Magyarországhoz közeledett.

Mivel bőven volt még időm elfoglalni az Airbnb szállásom ami az Angyal utcában volt a Boráros környékén - egyébként is más terveim készültem megvalósítani - elindultam az Allee felé, moziba, mivel november óta arra vártam, hogy végre megnézhessem a “Futni mentem” című filmet, ami eddigre már elérte az ötszázezres nézőszámot. Útközben beültem reggelizni a Móricz Zsigmond körtéren egy kis kávézóba, halmoztam az élvezeteket mert a kakaós csigától kezdve a sajtos rolón keresztül egészen a tepertős pogácsáig mindent megvettem és hozzá ivójoghurtot ittam. A mozi előtt még bementem a Libribe, mert könyv nélkül nem akartam hazajönni. Szelfiztem egyet Thorral aki a bejáratánál lengette a kalapácsát és elküldtem Aisának aki nagy rajongója a Marvel hősöknek.

A film elejét szerintem kicsit elkapkodták, túl gyorsan történtek az “előzmények” ami miatt Udvaros Dorottya (az anyuka) elhatározza, hogy lefutja a maratont a három felnőtt lányával. Kicsit elszomorodtam a klisék tömegén, de aztán valahol a huszonötödik percben beindult a mozi és tényleg jó lett a történet, a szereplők “igaziak” voltak, nem volt “nekem ciki” érzésem többé, a fiatal színészek fantasztikusan vitték a történetet és a végére nagyon megszerettem, könnyeztem majd nevettem, ahogy az érzelmi hullámvasúttal eljutottunk a “Vége” felirathoz. 

Jó volt kicsit szabadságolni magam a mostani káoszból ami persze jó káosz és valami jó felé visz minket, hiszen költözünk egy szép lakásba, Szula is megtalálta a maga útját Edinburgh, álmai városa felé, sőt mára már hivatalosan is bérlője egy fél lakásnak Skócia legszebb városának a közepén. Aisa szünetet kért az egyetemen, hogy kicsit ő is összeszedje magát és eldöntse, hogy akarja-e folytatni ezt az egészet vagy sem.  Jó dolgok történnek velünk, ez az év (bár nem tettem fogadalmakat és nem kívántam semmit új év napján) az “egy lépés előre” éve lesz mindannyiunknak. Azonban egyelőre fut a ház, kacatok, emlékek, fölösleges bútorok keresnek gazdát, hol a FB piacon, hol a charity boltokban vagy a már valóban használhatatlan kacatok az recycle gyűjtőtelepen landolnak. Nehéz megválni tizenakárhány év kütyüitől, de muszáj, hiszen mindent nem vihetünk magunkkal. Ez a két nap azonban kiszakított a gondokból, a tennivalók listája messze került tőlem.

Megebédeltem “A Konyha” nevű helyen az Allee felső emeletén, majd vettem két könyvet, az egyik Woody Allen önéletrajza a másik D.Tóth Kriszta új könyve. WA mindkettőnk kedvence volt, Tibi nagyon szeretné ha  olvasná, és valószínűleg ő is sokszor hangosan felnevetne az öniróniával jócskán megfűszerezett élettörténeten,  akárcsak én hazafelé.

Sétáltam egyet a Dunaparton a Boráros felé, a késő délutáni napsütésben, majd négy körül megkerestem az Angyal utcai szállásom, ami egy régi, körfolyosós ház első emeletén volt, közel a Mester utcához (az még a neve?). Apró, egyszerűen berendezett lakás volt, de nekem pont megfelelt arra az egy éjszakára.

Pihentem kicsit majd fél hétkor felkerekedtem oda, ami a valós célja volt az utazásomnak, vagyis a Geszti Sixty koncertre. A jegyet még tavaly júliusban vettem meg a repülőjeggyel együtt. Tibivel imádtuk Geszti számait, együtt “öregedtünk” vele a Rapülök pörgős, nyelvtörő szövegeit majd később a Jazz+az fülbemászó slágereit hallgatva. Geszti hatvanadik születésnapi koncertje megtöltötte a Papp László sportarénát két napon keresztül. Mit mondjak? Óriási élmény volt torokszakadtáig énekelni az ismerős számokat, majd jöttek újak, ismeretlenek is de azokat is szerettem. Szédületesen jó volt a színpad mögött félkör alakban kivetített mindenféle, jók voltak a szövegek, a történetek, együtt tapsolni tizenkétezer emberrel, vagy felemelni a telefont és mint ezernyi csillag, hullámzani a “Magyarország” című számra, amit Oláh Ibolya most újra elénekelt Geszti kérésére. A közel három órás hangorgia után még kifelé menet megvettem az új CD-t aminek “Létvágy” a címe. Vannak rajta jó számok, szeretem ezt is.

Metróval, villamossal mentem vissza a szállásra majd beestem az ágyba. 

Reggel nyolckor keltem, összeszedtem magam és elindultam a fogorvoshoz :P. Igen, muszáj volt, muszáj. Brigitta, a nővérem már évek óta jár oda és sajnos már ott tartok a fogaimmal, hogy ha most nem kezdem el lassan megcsináltatni, néhány év múlva ki sem merem majd nyitni a szám. A periodontalis fogínybetegséget sajnos itt, Angliában sem tudták kikezelni, egyébként sem lehet visszafordítani a folyamatot, csak szinten tartani. A fogaim azonban mozogni kezdtek és ez már nem vicces. A fogorvos felmérte az állapotukat, majd elmondta a lehetőségeket (persze még ár nélkül). Három - négy havonta hazamegyek néhány napra és lassan talán rendbe tudják szedni. A fogorvos rendelője a Hősök teréhez közel egy szép régi társasházban van. Kifelé menet a kapun lenyomtam volna az óriási kilincset, de az nem mozdult. Tanácstalanul néztem körül. A hátam mögött épp egy idős bácsika jött ki a házból és jót nevetett majd megnyomta a fehér gombot, hogy a kapu kinyíljon. Milyen régimódi is vagyok, nevettem rá, kilinccsel próbálok kijutni egy kapun!

Elsétáltam az Ó utcába, megnézni, hogy Tibi QR kódos táblája ott van-e még a gyerekkori házuk kapujában. Ott volt, sőt be is mentem és készítettem néhány fotót. Sétáltam még a környéken egyet, vettem néhány (egy tucat!) csokit a lányoknak, beültem egy “Pörc & Prézli” nevű helyre ahol élő zene volt, vagyis egy hegedűs és egy cimbalmos bácsi adta a hangulatot. Ettem egy gulyáslevest és egy somlóit.

A repülőút kellemes volt visszafelé is. Egyedül a leszállás utolsó perceinél volt érezhető az erős, szemből jövő szél. Mindenki visszafojtott lélegzettel várta, hogy földet érjünk, a pilóta profi volt, azonnal fékezni is kezdett, egy emberként tapsoltuk meg a profizmusát, pedig ezt egy idő óta nem hallottam.

Még két óra vezetés várt rám, de fél kilencre hazaértem, egyben. Örülök, hogy nem mondtam le az utat, bár az előző napokban gondoltam erre. Mindenki örült, hogy otthon vagyok újra :) A következő naptól fejest ugrottam újra a szortírozásba, a költözés előtti herce-hurcába :)