Ma úgy terveztem, leugrom a városközpontba, nézek magamnak néhány ruhát. Azt hiszem, megérdemlem. Szeretnék egy-két sportosan elegáns nadrágot, felsőt mielőtt szeptemberben Budapestre megyek. Le kellene tornázni néhány kilót, hogy a bőrömben is jobban érezzem magam (bár Aisa szerint inkább izmos vagyok mint kövér :P, és ezt szívesen el is hiszem, de érzem én itt-ott a hurkákat) ebben a korban viszont arra is oda kell figyelnem, hogy ezt inkább mozgással, mint diétával érjem el. Sajnos természetesen azonnal az arcomon látszik meg a súlyvesztés és nem a hátamon vagy a fenekemen. Ez egyelőre tervben van… A skinny farmerektől,trikóktól, itthon viselt kényelmes naciktól már torkig vagyok. Mostanában, a nagy melegre való tekintettel, dolgozni úgy jártam, hogy egy kényelmes, színes, vászon kertésznadrágot hordtam, de szeretnék néhány csinos “elmenős” ruhát, amiben nem úgy nézek ki mint egy jóllakott napközis :P. Szóval ezzel a felkiáltással elindultam a helyi boltokat felfedezni. Azt terveztem, hogy majd utána dolgozom is, Szula borsófőzeléket főz és majd valamikor hazamegyek. A terveim azonban füstbe mentek, mert olyan szinten megfájdult a derekam, hogy a próbafülkében alig tudtam felvenni a nadrágom és bekötni a cipőm. Itthon bevettem két erős fájdalomcsillapítót de sajnos még órák múlva is érzem a fájdalmat, amikor lehajolok vagy felállok a székből, így ma dolgozni biztosan nem tudok. Mivel úgy döntöttem, hogy bár über futár leszek, a mekiket és egyéb gyorséttermeket messziről elkerülöm. Leginkább azért, mert ott idegesítően sokat kell várni amíg végre nagy kegyesen szóba állnak a futárral és ha épp szerencsétlen napot fogok ki, akkor az üdítő tetejét csak félig teszik a pohárra, így majd magyarázkodhatom az ügyfél ajtajában a szétázott hamburgere romjai fölött. Ezért inkább úgy láttam jónak, hogy csak a napi bevásárlásokat szállítom, ezekből jócskán van. A nagyobb hipermarketeken kívül a kisebb lokális boltokból is rendelnek zsákszám élelmiszert. A hangsúly itt a zsákon van, ami néha nem könnyű, mert egy-két karton sör vagy ásványvíz is kerül bele, amit aztán fel kell cipelnem kétszáz lépcsőn keresztül egy emeleti lakásba, mert mondjuk az ügyfél mozgássérült vagy csak szimplán lusta. Az ajtóig persze kijönnek mezítláb vagy zokniban de egy tapodtat sem tovább. És ez így is van jól, hiszen azért rendelnek, hogy valaki más cipekedjen helyettük és ezért fizetnek is. A derekam persze nem ettől fáj. Harminc éve vissza-visszatérő probléma. Néha előjön majd elmúlik és hónapokig nem érzem, tök mindegy mit csinálok. Tehát a mai munkának lőttek, de remélhetőleg holnap már jobban leszek. Így legalább leültem írni, mert már napok óta szeretnék csak mindig közbejött valami.
Szula végre befejezte az önéletrajzát és motivációs levelet is készített amit elküldött az edinburgh-i egyetemre, ahol persze nem tanulni szeretne hanem dolgozni. Nagy lépés volt ez számára, és nagyon remélem, hogy ha esetleg nem is sikerül, mostantól kezdve már könnyebb lesz jelentkeznie hasonló munkára, majd elkezdheti az életét végre ahogy már régóta tervezi.
Aisának csupán két hete van már, hogy elkezdje a külföldi egyetemi évét Alicante-ban. Rettenetesen izgul miatta. Egyik nap fel van villanyozva a lehetőségtől, másnap legszívesebben lemondaná az egészet. Remélem megéri majd a sok rábeszélés, és igazán jó élményei lesznek Spanyolországban az egyetemen.
Debiék gyűjtögetik a babaholmikat, babakocsi, hordozó, kiságy, édes kis ruhák tornyosulnak az egyik szobában. A kislány szobája is készül, napról-napra csinosabb lesz. Akárcsak Debike aki gyönyörű kismama. Én egyelőre még fel sem tudom fogni, hogy két hónap múlva nagymama leszek!
Tibi egyik régi barátja látogatott el Torquay-ba néhány napja a barátnőjével. Zoli és Márta Land Rover-rel járják a világot, rendszeresen vlogolnak is a YouTube csatornájukon (ha valakit érdekel itt a Link) a szigetet is fentről lefelé végigjárták míg eljutottak ide. Megmutattam Tibi emlékhelyét az NCI toronynál, meghívtam őket egy fish and chips-re a Harvester-be, nagyot beszélgettünk, Tibi könyvét is megkapták, aminek nagyon örültek.
Miután Saz és Pat hazaköltöztek Magyarországra és teljes felújításon esett át a házuk, új szomszédot kaptunk Lisa személyében, aki egy negyvenes hölgy a két fiával (Daniel kb.15 és Jakob kb.10). Egyelőre nagyon kedves, szimpatikus, remélem ez így marad. A fiúkkal sincs gond (egyelőre) azon kívül hogy néha csattan a focilabda a kerítéspalánkon és valamilyen különös okból kifolyólag imádják az erkélykorlátot döngetni, de csak nappal, szerencsére. Ilyenkor persze visszasírom Sanyiékat, pedig nekik is nagyjából ennyi idősek voltak a fiúk amikor ideköltöztek. Na, majd meglátjuk.
Túl vagyok a Jobcenter interjún, ahol a magánvállalkozásomról kellett beszámolnom, hogy tudják, ezután milyen mértékben kell a támogatásuk. Egy nagyon kedves nővel beszéltem, aki valóban segítőkész volt. Kiszámoltuk hogy nagyjából mennyi pénzt kell keresnem a munkámmal a levonások után (tehát benzin, adó, biztosítás), hogy az állam is hozzáadjon valamennyit (nagyjából a bérleti díjam nyolcvan százalékát). A tulajdonos persze elintézte, hogy a nevemen legyen a bérleti szerződés, de azonnal meg is emelte a bérleti díjat. Most közel annyit fizetek majd, mint Lisa a szomszédunk, azzal a különbséggel, hogy az a ház teljesen fel van újítva, szőnyeg, konyhabútor stb cserélve, nálunk meg még mindenhol ugyanaz a béna van mint kilenc éve, amikor beköltöztünk. Ha én nem festettem volna ki belül a házat, újítottam volna fel a bejárati ajtót, javítottam volna csapot, zuhanyzót, akkor már nem is tudom milyen állapotok lennének ennyi év után. Grahamnak (a landlordnak) az a szerencséje, hogy én egy ezermesternő vagyok :P és persze igényem is van a kulturált otthonra.
Ennyi, dióhéjban…
A derekam még mindig fáj :/
