Hosszú, forró nyár...

Soha  nem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom írni, hogy ez az angol nyár bitangul hosszú és forró és nekem jelen állapotomban szinte kibírhatatlan. Gyerekkoromban, mikor a harminc fokos hőségben kint játszottam az udvaron  el sem tudtam képzelni, hogy egy sötét szobában ücsörögve várjam az enyhülést hozó alkonyt, mikor lemegy a nap és végre elkezd hülni a levegő. Tíz éve élünk itt, de nem emlékszem ilyen hosszan tartó forróságra eső nélkül. Persze, az elmúlt években végig dolgoztam a nyarakat is és kevésbé voltam elfoglalva azzal, hogy sötétítsek be a szobába. De az maximum két-három hétig tartott, ez a meleg viszont már több mint egy hónapja tart.  Ma reggel nyolckor 21 fok volt árnyékban! Tudom, hogy ha ezt Magyarországon olvasod csak azt mondod, az is valami? De itt ez tényleg nagyon extrém. Vágyom egy fákkal teli kertre, ahol ezt át lehetne vészelni. A lányok nem szeretnek a tengerpartra menni (Debit kivéve, mert ő ha teheti megy és paddle boardozik) Tibi inkább csak reggel szeret sétálni, de a tengerpartra ő sem akar már jönni. A legrosszabb, hogy a meleg miatt semmihez sincs kedvem, se írni se fenyőtű kosarat csinálni, se tengeri üvegből ékszereket csinálni a szabadidőmben, ami leginkább délután van. Az egyetlen szerencse, hogy éjszaka kissé lehül az idő itt a tenger mellett és legalább aludni tudunk a nyitott ablak mellett mert szúnyogok azok sincsenek. 

Harmadikán volt a tizedik évfordulója annak, hogy ideköltöztünk. Még mindig nem bántuk meg. Egy tortát készítettem, Szula dekorálta. Rajtunk kívül még három családnak vittünk belőle, Mariannéknak, Ildikónak és a húgoméknak. Nélkülük nem sikerült volna. Miután szétosztottuk a tortát a lányokkal végiglátogattuk azokat a helyeket ahol eddig laktunk és beszélgettünk az emlékeinkről. Hihetetlen, hogy szalad az idő.

Tibi ma végre megkapta az MRI időpontot! Jövő hét hétfőre kapott helyet, majd huszonötödikén az onkológushoz megyünk, majd ott kiderül, hogy kisebb lett-e a daganat vagy esetleg nőtt. Nem hinném, hogy nőtt volna, hiszen az elmúlt hónapban nem volt rohama, pedig eddig legalább egy hónapban egyszer előfordult a remegés. A rohamok után (bármekkora is volt) mindig végig aludt egy napot, és nagyon kimerült volt utána még hosszú ideig. Igaz, most is fáradt és sokat szunyókál. Vettünk egy olcsó futópadot, kétszer már gyalogolt rajta és remélem ha az idő rosszra fordul és lesz energiája, ezen tud majd mozogni. Mi is hasznát vesszük, mert a lányok is és én is kipróbáltuk már. Persze én megvárom amíg elmúlik ez a hőség, majd aztán rendszeresen fogok rajta futni mert legszívesebben letakarnám a tükröket.

A futópad egyelőre a nappaliban van, mint minden. Sikerült úgy átrendezgetnem a dolgokat, hogy elférjen. Összecsukható és így kevesebb helyet foglal el. Elvileg Debiék szeptemberben költöznek, utána majd lesz hely lent, a szobájukban. 

Debi és Dan jól halad a ház felújításával. Bár Debi dolgozik, Dan nyári szüneten van, mivel ő tanár és ilyenkor nincs iskola. Minden nap ott van és egymaga fest, burkol és megcsinál amit tud. Esténként és hétvégén Debi is segít neki. Jövő héttől szabin lesz ő is és akkor bele tudnak együtt húzni. 

Lyntonban voltunk néhány napja, ami Észak-Devonban van, nagyjából másfél órára innen. Anglia kis Svájc-ának is hívják ezt a viktoriánus kisvárost.  A két kis település között (Lynton és Lynmouth) meredek lejtő mindig is visszatartó erejű volt a látogatók és a helyiek számára. 1887-ben az emelkedő tetején  egy kastélyban élő kiadó, Thomas Hewitt egy 9OO  láb hosszú ikerpályát építtetett a meredek lejtőn. Az egyedülálló vizzel hajtott sziklavasút (mi siklónak nevezzük)  189O-ben nyílt meg és amellett, hogy 19O8-ban új vágányra szorult, most is úgy működik, mint azelőtt. Néhány hete láttuk egy tévéműsorban ezt a helyet és kíváncsivá tett minket. 

Sétáltunk egy kicsit mikor a siklóval felértünk majd úgy döntöttünk gyalog megyünk le a kis szerpentines sétányon amit "The poets walk"-nak hívnak. Kedves és vicces szobrocskák és versikék övezték az utat. Az

egyetlen dolog amiről elfeledkeztünk, hogy Tibi nagyon gyorsan elfárad, hiába volt lejtős a sétány, így az út felétől minden padnál megpihent (szerencsére sok volt) de szegény még így is nagyon megszenvedte az utat. De végül leértünk és mivel a gyaloglásról lemondhattunk a továbbiakban, hazajöttünk.

Olyan mint egy vízfestmény, nem?