Voltam terveink a hétvégét illetően. Többek közt, Aisának megígértem, hogy elmegyünk az állatkertbe, szülinapi utórezgésként. Az idő viszont olyan vacak, hogy még a kutyát is csak három percre vittük ki reggel, és ő sem akart az autóbeállónál messzebb menni. Kényesen emelgette lábait a vizes, mindent beterítő, színes falevelek közt, majd megrázta magát, és visszamenekült a házba. Én csak azt mondom, nagyon fúj a szél, de Tibi tegnap valami széltérképet mutogatott amit a hajósok is használnak, és a halvány sárgától a vérvörösig skálán az utóbbi takarta el az egész dél-angliai részt a hétvégén. Szóval bloody english weather van tényleg.
Emlékszem, mikor hét éve ideköltöztünk, október végén, ugyanilyen idő volt, de akkor még ráadásul borzasztóan fáztunk is, mivel még nem aklimatizálódtunk. Minden héten valamelyikünk beteg volt, én pizsamában, zokniban (!) aludtam, ami nálam a "megfagyok" érzés netovábbja. Most viszont a tizenhárom fokos külső hőmérsékletre azt mondom, meleg. De valóban, a szél szinte langyos, csak az a hülye eső ne esne vízszintesen. Szóval uncsi nap...
Mindig erre vágytam, hogy legyen egy indokom itt ücsörögni a kanapén, kávét szürcsölni, nem csinálni semmit. A baj az, hogy végre van egy indokom, hogy folytassam a könyvem, amit félbehagytam, de csak várom, várom, hogy újra meginduljon a történet lassan, nyikorogva, mint egy rozsdás gőzmozdony, majd egyre gyorsabban, hogy az ujjaimon keresztül áradjon szét a billentyűzeten. Füstöljön az a billentyűzet, mint három éve, mikor a Taniát megírtam. Akkor nem is volt rendes laptopom. Telefonon, tableten, mindenhol írtam, keresve a magyar ékezetes betűket rajtuk. Nem is csoda, hogy még most is találok néhol hibát, elütést benne, ha átnézem. A harmadik részt már laptopon írtam, de amikor átmásoltam wordbe, egy egész fejezetet (!) hagytam ki a könyvből. Három példányt kinyomtattattam :P, és basszus senki nem szólt, aki elolvasta az ismerőseim közül, hogy "mivaaaan?" Lehet, el sem olvasták. Most, hogy nemsokára (remélem hamarosan már) megjelenik az online boltok polcain az első két rész egybefésülve, elkezdtem a harmadik részt is tüzetesen átvizsgálni, hogy a kiadónak már egy viszonylag rendezett kéziratot küldjek el, ha arra kerül sor.
Tibi dolgozik, remek lehet ebben az időben a busszal kerülgetni a bőrig ázott embereket, lehullott faágakat, a viharos szélben az útra kiránduló kukákat. Itthon viszont várja délután a gesztenyepüréje, amit Patrícia hozott Magyarországról. Teljesen meghatott a figyelmessége, hogy gondolt ránk ( Tibi folyton nyavalyog a Riviérás oldalunkon a fészen, hogy már megint nem jött a kurd boltba magyar gesztenyepüré).
Sunny most itt fekszik mellettem a kanapén. Borzalmas szagokat ereget!
Én nem tudom mit csináljak szegénnyel. Nem igazán a szelekkel van a baj :D hanem szerintem a bűzmirigyével. Nemtom, hogy ez normális e, vagy sem, mert ugyan régen is volt kutyánk, de ő az első, aki velünk lakik, lakásban. Folyton mosom a kanapéra leterített takarókat, tisztítom a szőnyeget, de mindig ott van az orromban a szag. Szegényt hetente többször megfürdetem, mert a kinti séták alkalmával nyakig sáros lesz, és muszáj, mert utána ágyra, kanapéra, fotelre felmegy. Havonta néhány alkalommal a gyomrával is baj van ( a dokinő a vetnél azt mondta, hogy a hasnyálmirigyével van gond) ilyenkor csak lesunyt fejjel kerülgeti az edényét, amit el is veszek előle, hogy ne érezze a kényszert, hogy meg kell ennie. Mivel nagyon szeret enni. Ez általában egy nap alatt rendbeteszi, és csak rizst főzök neki egy kis csirkehússal. A tápja hipoallergén, szóval azzal nincs baj, de nem tudom később mivé fajul ez a dolog. Főzőcskézni nincs sok kedvem neki (is), de ha szükséges lesz, akkor úgy is megteszem. Emlékszem, Gino, Tibi gyönyörű német dogja sem bírta a kutyatápot, ezért naponta kellett egy kiló csirkét megfőzni (bleee) utáltam a szagát. Egy vödörbe öntöttem, onnan evett a szentem, mert majd' hatvan kiló volt a kutyuli. De ölebnek képzelte magát, mert folyton az ölünkbe akart ülni és őzike lelke volt a félelmetes kinézetével ellentétben. Szegény, végül leukémiában halt meg. Ez még a kilencvenes években történt. Tibi anyukájának volt egy Westhigland White Terrierje, tőle kapott vért egyszer. Az elaltatásra a végső döntést akkor hozta meg Tibi, mikor Debikével hazajöttem a kórházból. Gino nagyon rossz állapotban volt. Akkor hallottam Tibit először és utóljára sírni.
Nah, írtam mindenféle kutyulékot, kalandoztak a gondolataim. Lassan kilenc óra, úgyhogy összeszedem magam és kiviszem Sunnyt sétálni. Csak nem visz el a szél...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése