Kollégák

Az alábbi kis bejegyzést egy kedves ismerősöm ihlette, akit csak néhány napja ismerek. A blogjába olvasva, ami annyira jóízűen írja le a gyerekkori és fiatalkori emlékeit, nekem is kedvem támadt picit visszanyúlni az elmúlt évekre. 

Nem mindegy, hogy az ember éveken keresztül kikkel tölti az ideje nagyobb részét. Sokféleképpen befolyásolja az ember általános hangulatát, hogy negatív vagy pozitív beállítottságú emberek veszik-e körül a munkahelyén. 

Tizenhét évesen kezdtem el dolgozni gépíróként és már akkor nagyban befolyásolta az elsö megérzésem, hogy hol helyezkedem el. Mai fejjel jó nagy marha voltam, hogy a gép és gyorsíró iskolát elvégezve munkát akartam vállalni és nem mentem tovább különbözetivel a közgázba, de én dolgozni akartam. Két munkahely között választhattam, az egyik a Korányi kórház gazdasági igazgatói titkárságára, a másik az ÉPFU kereskedelmi osztályára egyszerü adminisztrátornak. Az elözö havi ötezerrel az utóbbi 2400 forinttal kecsegtetett. Természetesen az utóbbit választottam mert a Korányiban úgy fogadták a tizenéves csinos kislányt a vénasszonyok, hogy azonnal elment a kedvem mindentõl és belegondolva hogy nap mint nap ezekkel kell együtt ülnöm egy irodában, inkább választottam a külvárosi vállalatot fele annyi pénzért. Ráadásul a barátnõm is odament.

Dolgoztam aztán az Ezermester Külker vállalat Nyár utcai irodájában, ugyan még ott is gépíróként, de fantasztikus emberek vettek körül akik a huszonvalahány év korkülönbségükkel megértettek, tanítottak, és szeretve voltam, mint a "kiscsaj" aki mindíg vidám.

Voltam késõbb gazdasági igazgatói titkárnõ, fantasztikus fiatalos csapattal körülöttem, pénzügyi igazgatói titkárnõ a Vegyteknél, ahol a nálam harminc évvel idösebb kerigazgatói titkárnötöl tanultam az élet nagy poénjait. (pl. hogy kell ír kávét csinálni, aztán délelött tízkor bedobni) víg életem volt, mindíg volt valami amire inni kellett a kollégákkal. Ez még az átkos utolsó éveiben volt, aztán jöttek és szóltak, hogy mostmár nem elvtárs hanem úr... Na, sokáig a levélpapírok tele voltak javításokkal mert et. helyett  urat kellett irni szigorúan, Na itt ért véget a szocializmus... :))

Aztán belekerültem egy fantasztikus csapatba, a Borsodi Sörgyár akkor kezdö budapesti ker.irodájába kerestek titkárnö mindenest és én jelentkeztem. Az akkor hat fős csapat kivétel nélkül férfiakból állt. Nagyon jól éreztem magam közöttük mint egyetlen nő, akkor már 24 évesen. Udvariasak, kedvesek voltak , nem voltak piszkálódások, haverok voltunk, aztán egyre többen lettünk, és én még mindíg egyedül képviseltem a szebbik nemet és szivesen mentem dolgozni oda nap mint nap. Aztán onnan mentem GYEDre és jött a következö lányom és már öt éve voltam  otthon, a cég nagyobb irodába költôzött, lassan kicserélödtek az emberek, és én már nem kaptam helyet az újak között.

 Akkor megpróbálkoztam egy biztosító társaságnál mint vállalkozó dolgozni. Ez nekem nem ment. Nem vagyok jó kereskedő, nem tudok nyomulni. A társaság vIszont ott is jó volt, néhány komoly barátság ott is született. 

A harmadik lányom születése után nem mentem vissza.

Feladtam egy hirdetést miszerint hátrányos helyzetem feltárva (3 gyerek) ha kellek valakinek az jelentkezzen. Nem füztem sok reményt a dologhoz, de elegem volt az állandó kertelésböl meg a gyerekeim eltitkolásából mert a nagy cégek a független gyerektelen problémamentes dolgozókat tartják ideálisnak. Akkor már túl voltam millió állásinterjún. Aztán mégis akadt valami, a Gravotrade nevü kis cég munkát ajánlott. Igaz mint kereskedő, de akkor jobb volt ez is a semminél. Idöközben elvégeztem a kereskedelmi szakközépet, de nem voltam vérbeli, sajnos. Viszont életem legszebb hat évét töltöttem ott egy igazi összetartó és fantasztikus csapattal. Én esküszöm életemben ennyit nem röhögtem mint abban az idöszakban. A kollégák nagy részével még most is tartom a kapcsolatot, igazi barátságok születtek ott. Együtt sírtunk együtt nevettünk.

Ekkor végetért egy korszak az életemben, az lett az AKKOR és az UTÁNA. 2012ben új lappal kezdtünk itt Angliában, én és a családom.

Folyt. Köv.