Karácsony előtti herce hurca 2. Christmas Carol

 Egy újabb élményben volt részünk tegnap Szulával. A kedvenc utcámban van egy templom. Mikor Aisa még a közeli iskolába járt, ebbe a templomba jártak az ünnepek alkalmával. A múltkor egy másik templomban voltunk Mozart koncerten. A Devon Kórus illetve négy kiváló operaénekes prezentálta a művet és tényleg nagyon élvezetes volt. A szoprán énekes hangjától leesett az állunk. Ott olvastuk, hogy Christmas Carol lesz hamarosan a St.Marychurch-ben, ugyanaz a kórus fog szerepelni és ingyenes a belépés. Nosza, felírtuk a naptárba és tegnap összeszedtük magunkat, hogy megnézzük. A templom szépen fel volt díszítve, a hátsó részben óriási karácsonyfával. Elől a kórusnak volt helye, középen az első padsorhoz kötve öreg juhászkutya feküdt türelmesen, nem törődve a körülötte zsongó emberekkel, akiknek a kilencven százaléka hetven év fölötti volt, beleértve a kórus tagjait is. Az első sorban volt hely, úgyhogy nem szégyenlősködtünk, leültünk. A program részletesen le volt írva, amit a belépéskor átadtak nekünk. Két számot a kórus énekelt, majd a karmester átvonult az orgonához és mi felálltunk, hogy az előttünk lévő kis zöld énekeskönyvből a megfelelő számú dalt elénekeljük a kórussal együtt. Vicces volt. A legtöbb ének dallamát már ismertem, a szöveg pedig ott volt a könyvben. Szulával együtt igyekeztünk igazodni a többiekhez. A végén egy mulatságos dalt is előadtak, a karmester szerint Andre Rieu is ezzel a dallal szokta befejezni a koncertjeit. Mondhatni igen mulatósra sikerült, mindenki ritmusra dülöngélt. Jól éreztük magunkat. Ma reggel viszont a hangom repedtfazékhoz volt hasonlítható, ez köszönhető a tegnapi mulatozásnak illetve, hogy elkaptam valami köhögős nyavalyát a kollégáimtól. Mindent összevetve, függetlenül attól, hogy nem vagyunk hívők, szép volt ez az este.

Karácsony előtti herce hurca

A sokat látott műfenyőfa kissé derékfájósan áll a terasz ajtó előtt, de tele van az emlékeinkkel. Ezt a fát még az első angol karácsonyunkon vettük. Emlékszem már nagyon szorosra kellett húzni a derékszíjat hiába dolgoztunk mind a ketten, Tibi a sütigyárban én pedig hol egy farm konyháján pucoltam a zöldséget hol pedig egy gyárban szortíroztam a fotókönyveket éjszakai műszakban. A bérleti díj, a rezsiköltség, a napi bevásárlások elvitték amit kerestünk. És akkor két héttel karácsony előtt hirtelen csoda történt, megkaptuk az elmaradt családi pótlékot illetve vissza nem térítendő támogatást kaptunk az államtól. Emlékszem Tibinek szokása volt minden reggel lecsekkolni a bankszámlánkat a telefonján, így tudta, mit vontak le aznap és mennyi fizetést kaptunk péntekenként. Akkor reggel a fülembe súgta, hogy kaptunk háromezer fontot én pedig majd’ kiugrottam a bőrömből. Aztán persze mint a rendes “tücskök” meg nem tagadva önmagunkat, szép kis karácsonyt rittyentettünk a gyerekek nem kis örömére, pedig addig folyamatosan azt mondtuk nekik, hogy most tényleg ne számítsanak semmire, talán még karácsonyfa sem lesz. Szóval akkor vettük ezt a fát, vagyis rendeltük, nem olcsón. Azóta persze már vannak sokkal szebbek, igazibbnak tűnők, magasabbak. Egy-két karácsonytól eltekintve (amikor igazi fával leptük meg magunkat) végigszolgálta ezt a tizenkét évet, nem is csoda, hogy megkopott kissé a fénye.

A szentestét Debiéknél töltjük, mert ott több a hely, kényelmesebben elférünk majd és talán Sunny sem ugrál Hallie körül annyit mint amikor átjön Debike vele. A kutya annyira őrzi védi a kislányt, ha megnyikkan már aggódva ugrál fel a babakocsihoz, hogy lássa, mi történik és közben nyüszög, könyörög, hogy közel kerülhessen hozzá. 

Miután elvonult a Darraghnak elnevezett szélvihar végre felmászhattam a létrára, hogy a fényeket feltegyem az ereszcsatornára. Az első sor nem égett már tavaly sem, hiába próbáltam végig az összes égőt, nem sikerült megjavítanom. Tibi vette még 2013-ban, emlékszem huszonnegyedikén zavartam el őt a WHSmith áruházba, hogy vegyen égőket, mert végre olyan házban éltünk, amit ki tudtunk szépen díszíteni. Együtt mentünk el végül, gyönyörűen sütött a nap, elkanyarodtunk a Meadfoot beach felé mert az előző nap elvonult vihar utóhatásaként a tenger hullámai olyan magasra csaptak, hogy a többméteres kőfal mentén sétálva ránk zúdult a tengervíz. Ott ugrabugráltunk és videót készítettünk ahogy bőrig ázunk a szikrázó napsütésben. Aztán hazamentünk, feldíszítettük a fát, majd feltettük a külső világítást is. Szóval a fényfüzér is marad, amíg az utolsó apró kis égő is ki nem leheli a lelkét.

Ez nem a megszokott “herce hurcás” posztom, de majd talán jövőre jobban sikerül. Beszéljenek a képek inkább.

Szula festette, díszítette ki őket