Már nyolcadika van, de ahányszor leírom, hogy 2O2O valahogy olyan érzésem van, mintha valami sci-fi-ben lennék, vagy ez már a jövő? Sokszor a Terminátor jut eszembe, és az a hihetetlen dátum, mármint 2O29 már nincs is olyan messze, mint azt 1985-ben gondoltuk. Vagy hol van már 2O15 ahová Doki és Marty utazott a DeLorian-nel, a jövőbe... Szóval ez a 2O2O olyan fantasztikusan hangzik számomra. 
Jövő ide vagy oda az ausztrál földrész nagy része lángol, több millió állat pusztult el. Ezen nem tudtunk segíteni, hiába a baromira fejlett technika. Víz, tűz, ezek ellen nincs menekvés, sajnos. De a vírusok is változnak, azok ellen sem tudunk mit tenni, főleg, hogy ezek láthatatlanok, és mégis itt vannak közöttünk. Az otthonban egy hete pusztít a mi kis hányós hasmenéses "dögvészünk" és darálja be a kollégákat sorba. A páciensek úgy, ahogy megúszták, egy két kivétellel. A jóbarátok sorra kihullottak mellőlem. Én még tartom a frontot. Mindennap ajándék...
Az otthon zárva, ezt ki is írtuk az ajtóra, de azért mégis van, aki nem tud olvasni, és addig nyomja a csengőt, míg valaki ajtót nem nyit. Persze, tudom nem könnyű a haldokló anyáddal csak telefonon tartani a kapcsolatot, mikor bármelyik pillanatban rosszabbra fordulhat az állapota és onnantól már talán csak néhány óra van hátra szegénynek. Sajnos van ilyen. Én is mindennap bemennék. De azért a hat év körüli gyerekemet nem vinném magammal. Mittudomén, megoldanám, hogy valaki vigyázzon rá, de hát nem vagyunk egyformák.
Az egyik a néninek, aki néhány hete került hozzánk annyira rövid a memóriája a betegsége miatt, hogy óránként becsomagol, felveszi a kabátját és indul az ajtóhoz, hogy taxit hívjon. Mamuszban. :( Még szerencse, hogy nagyon lassan tud csak menni, így az elhatározástól a kivitelezésig közel húsz perc is eltelik, és addig csak arra jár valaki, aki visszatereli őt a szobájába. Valaha iskolaigazgató volt. Jól szituált, értelmes néninek tűnik, de mégis ott a szemében a hitetlenkedés, mikor elmondom, hogy a fia mindennap bejön és beszélgetnek. Először azt mondta, nem hisz nekem, és a fia nem is tudja, hogy itt van. De aztán néhány nap után már elhitte, annyira bizonygattam, hogy de, de így és így néz ki és így hívják stb. Csak ül a székben, mellette a táskája, kabátja, és vár. A rosszabb most az, hogy a fia nem tud bejönni a vírus miatt, szóval még azt sem mondhatom neki, hogy délután jön hozzá. Szégyenlem magam amikor kisunnyogok az ajtón anélkül, hogy bemennék hozzá, mert tudom, hogy akkor oda kell ülni, beszélgetni kell. Tegnap is ezért mentem haza tizenöt perccel később. Jó dolog ha kedvelik az embert itt, de vigyázni kell, hogy meg legyen a balansz a tartózkodás és a ragaszkodás között. Mert itt huszonegy ember van, aki számít rád, és nem csak az az egy, és a legtöbben olyanok, mint a gyerekek. Az egyik néni, aki szegény teljesen demens de mindenki kedvence a morgolódos, panaszkodós stílusa miatt, ma, miközben próbáltam megmosni a kezét és a másik kezével próbálta megszorítani a karom, és közben ijesztő fintorba torzult az arca, egyszer csak a homlokomhoz emelte a kezét és rámszólt, hogy söpörjem ki a szememből a hajam. Majd folytatta a sikoltozást. Később, mikor fésültem a haját, megjegyezte, hogy "The mommy knows best". Szóval nem lehet rá haragudni, mert egyszerűen egy szeretnivaló öreglány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése