Budapest, Budapest...

Amiért oly gyorsan kellett Magyarországra rohannunk, cseppet sem volt kellemes feladat . Tibi anyukája, Márti meghalt pénteken és hétfőn este már mindannyian az autóban ültünk . A temetés és az azzal együtt járó összes papirmunka ránk vagyis Tibire várt. A gyerekek a rendkívüli esetre való tekintettel azonnal engedélyt kaptak az iskoláikból a kimaradásra. A szállodában is megértőek voltak és szerencsére volt még néhány szabadnapom amit kivehettem. Kedd éjjel kettőkor már a kompon ültünk. Az idő kellemes volt szinte végig az úton. Tibi 2200 km-t vezetett le szinte egyhuzamban, persze néhány alkalommal muszáj volt megállnunk 10-15percre. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az ok amiért újra Magyarországra megyek. Nem vártam a találkozást. Féltem, hogy gubancok lesznek, hogy megállít a rendőr, és belénk köt, az angol rendszám és magyar tulajdonosok kapcsán. Hogy a csak néha zárható autónkat feltörik, ha a belvárosban parkolunk éjszaka. A szállásunk egyfajta fizetővendég szolgáltatás volt amit Debi talált előző nap a booking.com  oldalon. Ez egy belvárosi VI. kerület Ó utcai lakás volt, ami ár és érték arányban tökéletesen korrekt volt. Egy kis konyha, nappali és szoba valamint fürdőszoba a megfelelő alapszintű felszereltséggel. Wifi elérhető volt és a kábel TV ami mindkét helységben volt.

Szerencse, hiszen a szuper Talkmobile kártyával felszerelt telefonom (amit már dobnék ki a tengerbe, de még sajnos egy év van a két éves hűségnyilatkozatból) amióta átléptük a határt csak a segélyhívásokra korlátozódott és itt legalább tudtam kommunikálni a Facebook és egyéb oldalakon. A lányokról  nem is beszélve...

Debi a barátjánál töltötte ezt a néhány napot, csak mi voltunk négyen a lakásban, illetve Aisa is meglepte a legjobb barátnőjét akinél két napig ott is aludt. Szegényeknek legalább nem kellett végigbumlizni Budapestet a sok papirmunka intézésénél. Szula sajnos nem tudott a barátnőjével találkozni, mivel ő Izraelben él már közel annyi ideje mint mi itt Angliában. De azért a régi suliba mindhárom lány bement, és végigölelgették őket a tanáraik, osztálytársaik. Debi és Aisa még az órákra is be tudott ülni tanulni... hm. Nos itt tartunk... Ez a mai fiatalság!

A boltokban hasonló morcos, rosszkedvű eladókkal találkoztunk, pedig már szerda volt és nem hétfő. Azért néhány jó élményünk volt... Tibi a VII.kerületi önkormányzat ügyfélszolgálatán gyors és kedves kiszolgálást kapott, ez volt az első pirospont, hogy legalább a bürokráciával nem kellett megküzdeni annyira. A temetést nem tudom miből finansziroztuk volna ha továbbra is Magyarországon maradtunk volna...

Az ügyintézések végeztével este sétáltunk egyet hármasban a belvárosban. Novemberhez képest kellemes, langyos idő volt, mint turisták szemléltük a várost. Fantasztikusan szépek voltak a sárga levélbe borult fák az esti megvilágitásban. 

Végigsétáltunk az Andrássy út egy részén, a Bazilikáig.  A színházak környékén nagy volt az élet, olyan furcsa volt, hogy magyarul beszéltek körülöttünk, és értettem. Egy pasas :  "Ne szabadkozz, nem kell magyarázkodni.... Anyám is elfelejtette.... mostmár hiába mondod...Tavaly is elfelejtetted...") Jókat mosolyogtam. Amin nem, hogy még mindíg nagyon sok a hajléktalan az utcákon fekve, és ez az amihez nem lehet hozzászokni.

Másnap a temetésen nagyon szép napos őszies idő volt. Az egész temetőt beborították a sárga falevelek, nagyon sok barát, kolléga és kliens jött el és néhány rokon, akiket már nagyon rég nem láttunk. A zsidó temetéseken úgy illik,  hogy a ravatalozóban az egyik oldalon a nők a másik oldalon a férfiak állnak vagy ülnek. Akik állnak azok a legközelebbi férfi rokonok. Mivel Márti testvére nem jött el a temetésre Tibi egyedül állt volna ott, Debi barátja Dani viszont odaállt mellé...

 A rabbi szépen beszélt, a kántor gyönyörűen énekelt, a nénik sírtak, a bácsik is könnyeztek. Márti sírjára ezer virág került és sok sok kavics...Élt 64 évet...

Sok ismerőssel beszéltünk és mind azt szerette volna, hogy látogassuk meg de annyira kevés volt az időnk és még annyi elintéznivalónk volt, hogy csak telefonon tudtunk beszélni velük. A régi munkahelyemre azért elmentem és megleptem a barátnőmet és néhány ott lévő kollégámat. 

Kriszta, aki itt volt nálunk a nyáron, amikor meglátott akkorát sikított, hogy beleremegett a ház, de érdekes módon nem futottak össze a kollégák, hogy "mi történt talán ég a ház? " Teljesen hozzászoktak az én barátnőm mentalitásához, így majd ha tényleg valami baj lesz, nem is tudom hogy fogja riasztani a többieket...
 Örültünk egymásnak ha csak néhány percre is, de jó volt látni Őt és a régi arcokat. Aztán futottunk tovább még ezer dolog várt ránk. 

Másnap egy órakor tudtunk csak elindulni haza és 21 óra 40 perc múlva már itthon is voltunk... Szerencsére van még egy nap amit a pihenéssel tölthetünk.