Folyton irigykedve nézem azokat az ismerőseim, akiknek évek óta ugyanaz a hobbijuk, egyedül vagy másokkal együtt fejlődve élvezik a szabadidejükben, posztolják az instán, belépnek különféle csoportokba és megmutatják egymásnak mit készítettek, mivé fejlődtek az évek során, egymástól tanulnak új technikákat satöbbi.
Nos, életem első negyvenvalahány évében nem igazán volt hobbim, persze a blogolást talán talán hobbinak lehet nevezni. Inkább Tibi hobbijait támogatva, háttérszereplőként élvezhettem például a terepjárózást, quadozást, vitorlázást (a horgászat nem ragadott meg túlzottan).
Angliai életünkben elsőként, olyan tíz évvel ezelőtt újra elkezdtem novellákat, később regényeket írni. Ez egy izgalmas hobbi volt és fejest ugrottam a képzeletem alkotta történetekbe... Telefonon, tableten, kőtáblán mindenen is írtam fáradhatatlanul. Ez elég sokáig megmaradt nekem és élveztem a szabadságot. Azt lehet mondani, hogy ez volt az első hobbim itt.
Mikor Tibi beteg lett, az élet arra kényszerített minket, hogy otthon maradjunk, mivel én ápoltam őt három évig. Ez persze az első másfél év során nem jelentett jelentős fizikai megterhelést, csak folyamatos figyelmet és mentális támogatást részemről. Ekkor elkezdtem szabadidőmben hosszú fenyőtűkből apró kosárkákat, díszeket fonni. Mindig is érdekelt a kosárfonás, de a pineneedle kosarak fonása számomra jobban megvalósíthatónak tűnt otthon. Egy Youtube videón láttam ahogy részletesen megmutatták hogy kell kezelni a hosszú fenyőtűket majd a fonás fortélyait is lépésről lépésre megtanulhattam. Az anyagköltség sem volt vészes, hiszen itt is található hosszú fenyőtű az erdőkben és a vaxolt fonalak filléres tételek voltak. A kosarak alja néha a tengerparton szedett shell kagylók voltak, néha fakéreg vagy vastag, színezett bőrmaradékok. Nem volt ördöngősség. Igaz a videóban egy kanadai lány a harminc centis fenyőtűkből alkotott valóban használható kosarakat, itt csak maximum tíz-tizenöt centis fenyőtűket tudtam szedni. Azonban ezek az apró kosarak, ékszerek, díszek, hajdíszek lettek. Igazán élvezetes volt, hogy néhány óra alatt elkészült a kezem alatt a megálmodott munka. Nyitottam egy oldalt az Etsy-n és néhány kosárka el is kelt! Büszke voltam, hogy Ausztráliába, az USA-ba, Európa több országába is eljutott egy-egy munkám. Sajnos meggazdagodni nem lehetett belőle, de élveztem az alkotás örömét. Délutánonként a nappaliban ücsörögve, Tibi a telefonját vagy a tévét nézte, én pedig elbíbelődtem néhány órát ezekkel az apró dolgokkal.
lehetett készíteni. A tengerparton csodás apró, a tenger által kerekre csiszolt üvegek lettek a gyűrűk, nyakláncok, fülbevalók kövei. Élveztem ezt a munkát is, és igen, itt is akadt megrendelőm.
Ahogy Tibi állapota romlott, egyenes arányosan az idő is kevesebb lett ilyesmire, majd már mentálisan is elszívta az energiánkat ez a kegyetlen betegség. Félretettem a kosarakat, ékszereket, tűfilcezett macikat. Éjszakánként vagy kora reggelenként írni kezdtem újra. Olenka, az ukrán kislány története ekkor született. Majd a történetünket, vagyis Tibi betegségének történetét kezdtem megírni, a saját naplóm illetve a blogbejegyzéseim alapján. A könyvet csak Tibi halála után fejezhettem be.
Ha a bálnák visszatérnek a könyv címe, eljutott a magyar könyvesboltok polcaira is, igaz csak néhány példányszámban. Egy éve könyvbemutatóm is volt Budapesten a Napkút Kiadó jóvoltából. Reméltem, hogy eljut néhány emberhez akiknek hasonló betegséggel küzdő családtagjaik vannak.
Ezután sok ideig csak tébláboltam az életemben, vagyis hát persze hogy csomó dolgom volt, mert költöztem, nagymama lettem, dolgoztam, túléltem és igyekeztem két lábra állni a világban, hiszen - bár természetesen vannak gyerekeim akik mindenben támogatnak - egyedül maradtam.
Tavaly nyáron, mikor Szula hazajött meglátogatni Edinburghből (ott él tavaly február óta) és Aisa is itthon volt az egyetemi szünetben, rábeszéltek hogy nézzek meg egy Koreai drámát. Nem nagyon füllött hozzá a fogam de végül mégis beadtam a derekam és megnéztük együtt a W című kdrámát ami egy hasonló című webtoons-ból született. Nem volt rossz, tetszett de nem kapott el tőle a vágy, hogy mostantól kezdve k-drámákat nézzek. Ekkor bevetették a nehéztüzérséget és megnézették velem a Crash landing on you című kdrámát, amely egy dél-koreai gazdag család lányáról és egy észak-koreai határőr szerelméről szól. Nem mesélem el a történetet, ha valakit érdekel, a NETFLIX-en megtalálja.
kizárólag angol vagy ha lehetséges akkor magyar felirattal nézem, így nem veszítik el azt az igazi ízt, ami igazán élvezhetővé teszi számomra a karaktereket. Szóval beleszerettem ebbe a világba. Ha most mennék Szöulba akkor teljesen más szemmel néznék körül. (hét éve Tibivel látogattuk meg ott Szulát aki a Yonsei egyetem külföldi diákja volt)
Egy éve pedig hirtelen azon kaptam magam, hogy jó lenne énekelni és találtam egy erre megfelelő platformot a Starmaker applikációt. Itt nem csak karaokezhatok hanem megoszthatom másokkal is a dalokat, meghallgathatom, sőt együtt énekelhetek másokkal, duettezhetünk. Túl vagyok ötszáz feltöltött dalon, több mint kétezer követőm van és sok barátom akikkel rendszeresen együtt énekelhetek.
Mikrofon, fülhallgató és mint egy profi stúdióban már össze is dobhatok valamit, éppen milyen kedvem van. És mivel nagy kdráma rajongó lettem és a Kpop kultúra is a magasban szárnyal a világban (több mint tizenkét órányi kdrama OST van a telefonomon) elénekelhettem sok koreai dalt is. Persze ezeket először fonetikusan hallás után leírtam, utána mertem csak a mikrofont elővenni. Hogy nem vagyok béna igazolja, hogy több koreai emberkével is duettet tudtam énekelni és elég jól sikerült.
Lehet, hogy az éneklés vagy a K-drámák világában való barangolás majd egyszer ugyancsak a múltam egy fejezete lesz.
Talán nem is az a fontos, hogy legyen egy élethosszig tartó hobbim. Hanem az, hogy amíg kíváncsi vagyok a világra, addig mindig legyen valami, amibe belevethetem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése