Ha a bálnák visszatérnek

 Hogy is kezdjem... Az utóbbi időszak próbára tett érzelmileg és fizikailag egyaránt. Azt hittem, túl vagyok a nehezén és bár tekintve hogy egy olyan országban élek, ahol tapasztalataim szerint sokkal könnyebben megy az ügyintézés - legyen szó akár a gáz- és elektromos művekről vagy a bankról, telefontársaságról - még így is nagy próbatétel volt számomra.

A londoni utazástól jól bedurrant a visszér a lábamon és csak most kezdett enyhülni a fájdalom. Pénteken elmentem azért a dokihoz, mert kezdett aggasztani, hogy kék és zöld, begyulladt, fájdalmas a vádlim. Felírt vérhigítót, vért vett, nehogy valami vérrög rossz útra térjen. Néhány napja le is szkennelték a lábam a kórházban és megnyugtattak, hogy nincs vérrög, nem kell tovább szednem a gyógyszert. 

A nagykövetségen minden simán ment és nagyon rendesek voltak. Másnap kaptam egy emailt tőlük, hogy tekinve, hogy tudják milyen fontos számomra, hogy minél előbb elkészüljön a halotti anyakönyvi kivonat, azonnal elkészítették és a konzul már alá is írta. Csütörtökön a kezemben volt az okmány. Meglepett a hozzáállásuk, az empátiájuk és nagyon jólesett, hogy végre valami pozitív impulzust kapok a szülőhazám képviselőitől is.

Úgy tűnik mindenkivel mindent elintéztem, átirattam, lecseréltem, lemondtam, elküldtem. Beszéltem a vízművek callcenteresével, aki imádkozni fog értünk és aki elmesélte, hogy az ő anyukája most halt meg karácsonykor... Fogadtam a Paypal részvétét akik azonnal lezárták Tibi számláját, holott még néhány száz font tartozás volt rajta. 

Egy hónap telt el, mióta Tibi az utolsó lélegzetét vette ebben a rongyos életben. Sokkal több időnek tűnik. Ma Szula említette reggel, hogy pont ma van egy hónapja. Aztán azt is mondta, hogy nem gondolta volna, hogy mint a filmekben az élet ebben az évben két nagy évfordulót is kreált nekünk, az egyik egy szerettünk halálának évfordulója, a másik pedig egy szerettünk születésének lesz az évfordulója. Valaki elment, valaki érkezik.

Már nem sírok annyit, legalábbis napközben. Az éjszakák furcsa, csöndes magánya, egyedül egy dupla ágyon fekve még előkotorja azokat az emlékeket, mikor még valaki ott szuszogott mellettem. Egy régi sapkával osztozom  magányomban a másik párnán, amire soha nem teszem a fejem. Vannak néha olyan dolgok amitől még napközben is elered a könnyem. A Paypal levelét olvasva, amikor azt írták "late Tibor Kana... " Egyszerűen azt látni, hogy múlt időben beszélnek róla ( még most is bekönnyeztem) olyan elképesztően fájdalmas.

Elkészült Tibi könyve, a nyomtatott családi példányokat szétosztom a lányok között, majd ha otthon leszünk akkor Tibi tesói és unokatesói is kapnak egy-egy példányt, emlékül. Az e-könyvet ingyen le lehet a LULU oldaláról tölteni. 

Egy másik könyv is elkészült. Már egy ideje szerkesztem, írom, kiegészítem. A három évünkről szól, blogbejegyzésekkel, a naplóbejegyzéseimmel, Tibi naplóbejegyzéseivel kiegészítve.  Igyekeztem őszintén leírni sokszor a legvadabb gondolataim,  egy hullámvasúton ülve ég, s föld között liftezve, a hányingerrel küzdve (mert utálom a hullámvasutat) a sötétben tapogatózva, egy hídról fejjel lefelé zuhanva bokámon a bungee jumping agyonhasznált gumikötelével. És ez még csak én voltam, el sem tudom képzelni Tibi miféle horror szellemvasúton utazott a rosszabb napjain.

Három évünk a GBM4 rákkal

Tibi könyve képekkel, ismerősök emlékeivel, Tibi naplórészletével amit az unokáinak írt

London, ahol ott vagy

 Hat óra kényelmetlen buszozás után itt ülök a londoni magyar konzulátus modern, légkondicionált várójában. Körülöttem emberek, suttogva beszélnek, mintha egy múzeumban vagy könyvtárban lennének. 

Be sem kell hunynom a szemem és érzem, látom, ott ülsz mellettem a farmer térdnadrágodban, a kék kockás ingedben, a piros Converse magasszárú cipődben, fejeden a megkopott, kék NCI feliratú baseballsapkád. Előre hajolsz, két lábadra támasztod a könyököd, kezedben az elmaradhatatlan telefonod, mosolyogsz valamin, pörgeted a posztokat, bejelentkezel, hogy itt vagyunk, ügyet intézünk. Annyira fájdalmasan érzem, hogy ott ülsz mellettem, hogy kicsordul a könnyem. Elfordulok. Tiszta hülye vagyok. Csak nem kezdek el itt a várószobában sírdogálni, mint egy anyóka? Néhányan felém pillantanak, elfordulok, letörlöm a könnyeim. Biztos a fáradtság miatt van. Tegnapelőtt óta nem aludtam. Éjjel tizenkettőkor indult a busz, baromi hangos volt és kényelmetlen. Be is durrant a visszér a lábamon mire ideértünk. Jólesett a reggeli séta a buszpályaudvarról idáig, a Brompton road-ig. Még ez is… Brompton…  

Arra gondolok, hogy most felém fordulsz, és azt mondod: Banya, hoztad a telefontöltőt? Én meg forgatom a szemem, hát persze hogy hoztam. Előbb hoznám a telefontöltőt mint az útlevelem, ami nélkül itt semmit sem tudnék kezdeni. Tudom, hogy fontos neked.

Arról beszélsz, hova megyünk innen mikor készen leszünk az intéznivalónkkal. Szemben a Harrods, a Westminsterhez közel vagyunk. Szép az idő, nagyot tudnánk sétálni, képek, posztok készülnének. Az egyik kezedben tartod az elmaradhatatlan kéziállványt a Gopro-val a végén, hátha valami érdekeset látunk. Vagy timelaps-ot készítesz a hazafelé útról. 

Úgy ülsz itt mellettem, mint három éve, mikor kezdtél engem elhagyni. Igazából nagyjából egy éve hagytál el teljesen, és két éve már nem az voltál, aki régen. De arra már nem emlékszem. Nekem most olyan vagy mint 2019-ben és 2020-ban amikor a legjobb formában voltál. Nem kellett behúzni a hasad amikor a kék kockás inged felvetted, mert a sportolás és az egészséges életmód végre meghozta a

gyümölcsét, tényleg jól néztél ki. Számomra neked volt a világ legszebb férfi vádlija, mert izmos volt, de nem az a kigyúrt izmos, hanem szép hosszú, szálkásan izmos a sok bicajozástól később a futástól. 

Halkan pittyen a monitor a falon, a sorszámom mutatja. Felállok. Te nem jössz? - kérdezem. Megrázod a fejed. Egyedül megyek be az ügyintéző irodájába.

Ahonnan belátni az öbölt

 A szombat délutánt Debiéknél töltöttük Szulával. Nem vagyunk olyan összebújós, együttsírós család, de most az is jólesett, hogy ott ültünk Debiék asztalánál és Tibiről beszélgettünk. Aisa még facetime-on, de megbeszéltük, hogy hétfőn jön haza. Jólesett a törődés, simogatta a lelkemet, hogy együtt vagyunk, együtt gondolunk rá. Nagyon fáradtnak éreztem magam az utána következő napokban. A stressz a görcs a gyomromban kioldott, de tudtam, még olyan sok minden van amit el kell intéznem, nekem, nem másnak. Rám várnak ezek a feladatok. De nem bántam, mert úgysem tudok egyhelyben ülni és várni, hogy megoldódjanak a problémák. Az elkövetkezendő napok is úgy teltek, hogy együtt voltunk vagy délelőtt vagy délután. Debiéknél vagy nálunk ebédeltünk, hétvégén Dan is otthon volt, rengeteg videót, képet osztottak meg a lányok egymással az édesapjukról, vicces történetek merültek fel a múltból és ezek a dolgok átsegítettek minket a traumán, gyógyították a lelkünket, hogy róla beszéltünk. A FB-on több száz barát, osztálytárs, rokon, ismerős reagált Tibi oldalán megosztott képre, éreztük, hogy komolyan osztoznak a gyászban, és a posztok alatt is  előbukkantak a sztorik, hogy honnan ismerik őt és milyen emlékek fűzik hozzá. Erről egy ötletem támadt és azonnal meg is osztottam. Sztorikat, képeket kértem, hogy majd egy könyvbe bújjanak mindannyian, így fűzzem össze a barátokat, kollégákat, osztálytársakat, ismerősöket. Jöttek is történetek, bár nem olyan számottevő, de szerintem elegendő, hogy ezt a képes könyvet elkészítsem. 

Hétfőtől elkezdtem intézni a papírmunkát, a halotti anyakönyvi kivonatot, a közmű számlákat, a piszkos anyagiakat, hiszen három éve együtt kaptunk benefiteket az államtól, illetve Tibi egy speciális nyugdíjat. Ezeket mind mind felhívtam, vagy írtam nekik, időpontokat kértem hogy elmondhassam, hogy aláírjam, hogy megváltoztassam stb. Ez szinte lefoglalta az egész hetem. A lányok sokat segítettek, mindenki a maga szuper erejével: Debike eljött velem a halotti ak. elintézni, Szula főzött, Aisa ölelgetett, ha látta hogy pirosodik a fejem :) 

Hétfőn minden eszközt elvittek, ami Tibi kényelmét szolgálta a betegségében, így délutánra üres lett a nappali.  Debivel épp, hogy hazaértünk Paigntonból ahol a halotti ak. intéztük, Szula cipelte fel az egykor szétszedett asztalt, hogy összerakja és mellé ülhessünk. Átrendeztük az egész szobát, majd fáradtan rogytunk le délután. Jó volt a lányokkal lenni, pláne úgy, hogy egy hangos szó, szikra nem pattant közöttük. Jobb ez bármilyen terápiánál. Higgyétek el, hosszú távon egyikünk sem bírná ezt, de ez a néhány nap gyógyító erejű volt mindhármunknak így.

Elröpült a hét, és nem unatkoztam egy percig sem. Úgy érzem, amit tudtam, amire képes voltam most, azt elintéztem. Úgy döntöttünk, hogy júniusban, mikor Aisa hazaköltözik az egyetemről (már én fogok érte menni) Magyarországra látogatunk. Néhány napig Budapesten majd két napot Balatonlellén töltünk. Összecsipegetjük onnan is az emlékeket. A repülőjegy megvan, már csak a szállásokat kell elintéznem. Debi is szivesen jött volna, de épp előtte egy héttel mennek Nizzába, amit már januárban lefoglaltak, és egyébként sem akarta Danre hagyni a kutyát is, amit nekik kell majd kutyasittelni egy hétig. Sajnos Sunny olyan összeférhetetlen bárki mással, hogy csak rájuk számíthatok.

Pénteken délután elmehettem Tibi hamvaiért, majd este együtt felmentünk a Daddyhole plain-re ahol a National Coastwatch torony van. Tibi itt végzett önkéntes munkát hét éven keresztül, komoly kiképzés után, komoly felszereléssel a torony tetején figyelte az öbölt és ha egy hajó vagy ember bajba került, értesítette az életmentő csapatot, akik néhány perc alatt az ő irányításával odataláltak és segítettek a bajba jutottakon. Imádta ezt a hétvégi elfoglaltságot, hiszen mindene a tenger volt és odavolt a modern kütyükért. Egyszer, már a betegsége idején, megemlítette, hogy a hamvait itt, a torony körül szórjuk el. Megtartottam az akkori igéretem. Csodálatos, napsütéses tavaszi idő volt tegnap. Az NCI-nak emailt írtam erről és azonnal reagáltak is, részvétük kifejezése mellett felajánlották, hogy néhányan jelen lesznek és félárbócra húzzák az NCI lobogóját, illetve Tibi neve felkerül a látogatóközpontban arra a táblára, ahol a az eltávozott NCI tagok nevei vannak felsorolva. Nagyon jól esett ez a hozzáállás, de elmondtam, hogy csak mi, a szűk család leszünk ott, amit tiszteletbe is tartottak. Este hétkor elszórtuk a hamvakat és virágokkal borítottuk be végig a kerítést, Tibi fotója alatt. Ezután bármikor idejöhetünk, itt beszélhetünk vele, nézhetjük a tengert, figyeljük az öbölt, ahogy ő tette. Azért csinált azonnal nekünk egy kis műsort, mert míg ott álltunk egy kis csónak került bajba, nem tudott a partra kijutni, és fent a toronyban hívták a mentőhajót. Összekacsintottunk.

Tíz apró üveg, parafadugóval őrzi a megmaradt hamvakat, mert bárhová megyünk ezután, szeretnénk magunkkal vinni, és elszórni. Egyszer majd New York-ba is... bakancslistás volt Tibinek, de oda már nem jutottam el vele, sajnos. Pedig úgy megálmodta, hogy senkinek nem szól, csak a repülőtérről posztol egy mondatot: "Start spreadin' the news..." majd mikor a repülőn ülünk " I'm leavin' today..." És amikor megérkezünk: "I want to be apart of it, New York, New York..."