Mikor a Notre Dame...

Amikor anyukám örökségét a kezembe kaptam, csak az járt az eszemben, hogy ebből a pénzből el kell utaznunk valahová a családommal. Kifizethettem volna belőle néhány elmaradt számlát, vagy befizethettem volna a banki hitelünkre. Ezek csak cseppek lettek volna a tengerben. Valami emlékezetes dolgot szerettem volna.
Ezért elindultunk Párizsba, és ott töltöttünk néhány napot. Megnéztük az Euro Disneyland-et, végigsétáltunk a Szajna partján, a hídról megcsodáltuk a Notre Dame-ot, felmentünk az Eiffel torony tetejére és végignéztük a Louvre csodáit. A Notre Dame-ban gyertyát gyújtottam  anyunak, és megköszöntem neki ezt a csodálatos élményt, amit azt hiszem a gyerekeim sem felejtenek el. Ma elővettem a régi CD-re másolt képeket, és összeszorult a szívem, amikor a pompás ablakokat, fafaragványokat és a légiesen kecses tornyot újra láthattam. Soha többé nem láthatjuk élőben úgy, ahogy 85O éve megépítették.
Az viszont jó érzéssel tölt el, hogy már több, mint 8OO millió eurót gyűlt össze az épület helyreállítására. Magánemberektől. Nem csak franciák adakoztak, hanem európa számos országából sőt még a tengeren túlról is. Zsidók, muszlimok, ateisták, fehérek, feketék. Nem az egyháznak gyűjtöttek, hanem a francia népnek oly kedves és az ott megfordult turisták számára vizuális élményt nyújtó és történelmi értékkel bíró épület helyreállítására.

" Az idő az építész, a nép a kőműves" Victor Hugo: A Párizsi Notre-Dame