Hangoskönyv

Nem tudom, jól teszem-e hogy felolvasom a történetünket. Olyan érzés mintha egy tóba lépnék és minden lépésemmel egyre jobban felzavarnám a leülepedett iszapot, de nem bánom. Az iszap újra visszafekszik a tó mélyére én pedig talán átjutok így a túlsó partra.

Ha meghallgatnád, minden este - a lehetőségeimhez képest - hosszabb rövidebb fejezeteket osztok meg a Youtube oldalamon. 

Itt a link hozzá:

Ha a bálnák visszatérnek

Piknik Tibinél

 Egy éve pont ilyen napsütéses, szinte nyárias idő volt itt, Dél-Devonban. Szinte elképzelhetetlen, hogy valaki pont egy ilyen verőfényes, madárcsicsergős délután hagyja itt ezt a földi létet, vegye az utolsó lélegzetét. Egy év alatt annyi minden történt, hiányát azonban nem enyhítette az idő, naponta emlegetjük,  mit mondana, mit tenne bizonyos helyzetekben. Debiékkel ma piknikeztünk a Daddy Hole plainen, Tibi emlékhelyén. Megmutattuk Hallienak a nagypapáját, s ő érdeklődve tette rá a tenyerét a figyelőtorony kerítésén lévő acryl fotóra. Virágot ma nem csak mi vittünk, más is járt a toronynál. Debikétől különleges nyakláncot kaptam az alkalomra, vagyis a harminckettedik házasságtalan évfordulónkra rendelte, csak késve érkezett, így is nagyon megható emlék. Megosztom Szula videóját is amit az édesapjáról készített.

Az apró medál egy képet rejt

2008 augusztusában készült a balatonszemesi kikötőben

Emlékek a messengeren és egy kis húsvét

 Húsvétkor hazajött Szula néhány napra, én beszéltem rá, mert gondoltam, milyen már hogy szegényke egyedül tölti az ünnepet és se csokitojás, se sonka tormával, se anyasütije. Debiék viszont pénteken elutaztak Manchesterbe, Dan nagyszüleihez mert ők még nem találkoztak a dédunokájukkal. Azért megoldottuk, hogy legalább kétszer találkozzon Szula is Hallieval és volt süti meg sonka és csokitojás vadászat - ezt Dan rendezte náluk a kertben a három kislánynak: Debinek, Szulának és Aisának :D. Debike csokinyuszit hozott nekünk én pedig citromos sütit készítettem. Szula kissé nehéz szívvel indult vissza az üres lakásba, Edinburghbe kedden reggel, mivel a régi lakótársa épp kiköltözött az új pedig majd csak hétvégén fog beköltözni. De még aznap jött a hír, hogy kapott egy interjú lehetőséget a National Art Gallery-től a jövő héten! Igaz, hogy csak december végéig tart a munka de az is nagy dolog lenne kezdésnek. Aisa is ezerrel keres munkát, de egyelőre sehonnan nem kapott pozitív választ, pedig a szeptemberben kezdődő egyetemi évre gyűjt, hiszen a mostani, fél éves szünete miatt majdnem kétezer fonttal kevesebb diákhitelt fog kapni. Talán neki is szerencséje lesz hamarosan. 

Csokitojás gyűjtés Debiék kertjében

 

A mi nyuszink a legcukibb

 

Más.

Két napja a régi messenger beszélgetéseinket olvasom amit Tibivel folytattunk. Aisa említette, hogy olvasta a régi üzeneteiket és csak akkor döbbentem rá, hogy én nem is pörgettem vissza, pedig rengeteg képet osztottunk meg. Belevetettem magam és egészen 2019 júniusig vissza tudtam menni, sajnos azonban tovább nem tudtam menni. Talán csak az utolsó öt vagy hat évet tartja meg a rendszer? Igyekeztem a betegség éveit átpörgetni gyorsan bár azok az üzenetek sokszor sokkal mélyebbek és tartalmasabbak voltak mint az azt megelőző éveké. Ezt akkor írta Tibi amikor először került kórházban, akkor még nem tudtuk, hogy mi a baj de nagyon rosszul volt.

Az azt megelőző években pedig hatvan  százalékban arról beszéltünk, hogy mit ettünk, mit fogunk enni vagy mi legyen az ebéd :D Persze rengeteg sztorin jót nevettem, például amikor Tibi kétségbeesetten írt, például ilyesmit:

Ezekről a beszélgetésekről is lehetne könyvet írni, mert visszajöttek az emlékek a szituációk, a gondok és megoldások, az örömök vagy bánatok. Sajnálom, hogy tovább nem tudtam menni, jó lett volna még tovább olvasni az életünket…

Villámlátogatás

Borsóleves, kakaóscsiga. 

- Átjöttök enni? 

-Inkább ti gyertek át.

-Kutya jöhet?

-Igen.

A leves fele útközben kifolyt a dobozból a ruhámra. A kutya megérkezésünk első öt percében macskaszarba hempergett Debiék kertjében, de alaposan. Hazamentünk fürdeni.

A kakaós csiga azért finom lett. 

Nyolc keréken úgy mint régen

 Tíz éves lehettem amikor kaptam egy cipőre szerelhető görkorit. Az volt a jó benne, hogy nőtt a lábammal

együtt tehát a 33-as mérettől egészen a 37-ig lehetett állítani. Ki is használtam rendesen. Szüleim a bicaj és a görkori közül inkább az utóbbit választották, mert bár mindkettőre nagyon vágytam, de ez lényegesen olcsóbb volt. A barátnőmmel keresztül kasul gurultunk óraszám a lakótelepen. Persze akkor jött az egysoros görkori és akkor az volt a menő, de mi örültünk a hagyományos négykerekűnek is. Tizennégy éves koromban aztán már más kezdett foglalkoztatni, így a görkorit megörökölte a húgom és azóta nem is volt ilyesmi a lábamon, egészen a mai napig...

Két hete az egyik tévécsatornán mutattak egy görkoris diszkót és arról beszéltek, hogy mennyire szereti minden korosztály ezt a szórakozást. Kedvet kaptam én is, Aisa is felsóhajtott, hogy de jó lenne kipróbálni, így utánanéztem, hogy hol van a legközelebb eső görkoris diszkó. Exeterben találtam az egyik sportcentrumban, ami havonta kétszer tart egy órás programot. Nosza, online vettem rá jegyet és kifizettem a kölcsönözhető  korcsolya és védőfelszerelés  költségét is. Aisának még nem mondtam el, gondoltam meglepem vele. Csütörtökön aztán megemlítettem, hogy Vikiék kérdezték, mikor érünk rá, mert hétvégén tartják Jázmin szülinapját (már tizennégy éves!) és mondtam, hogy mi szombaton nem érünk rá, csak vasárnap. Miért mit csinálunk szombaton? Kérdezte a lányom. Megyünk görkoris diszkóba, feleltem, mintha ez a  világ legtermészetesebb dolga lenne. Nagyon örült neki, és rögtön megtervezte, mit fog hordani aznap. 

Ma gyönyörű, igazán meleg tavaszi nap volt, a délelőtt gyorsan elszállt és egy óra körül elindultunk a Broadclyst Leasure Centerbe ami egy kisebb település Exeter közelében. Nagyjából negyven perc volt, mire odaértünk, a parkoló még szinte teljesen üres volt, de még volt bő tizenöt perc amíg kinyitják a kaput. Az autónak támaszkodva  fürdettem  az arcom a kora délutáni napsütésben. Majd egymás után jöttek az autók, mindegyikben volt egy vagy két gyerek, nagyjából három és tizenegy év közöttiek. Aisával kezdtük magunkat kicsit kényelmetlenül érezni. Sok felnőtt is érkezett a gyerekét kísérve, színes, csillogós görkoricsodák, bukósisak, térd és könyökvédő minden gyereken. Mi voltunk az egyetlenek akik gyerek nélkül érkeztünk. Volt egy rövid másodperc, amikor azon gondolkodtam, hogy ciki lesz bemenni, de ez gyorsan elmúlt és bátran léptünk be a sorba a sok apróság közé. Kaptunk bélyegzőt a kezünkre majd megkaptuk a méretünk szerinti görkorikat, ami  kényelmes volt, nekem legalábbis. Aisa panaszkodott kicsit, hogy az egyik lábát nyomja. Az óriási tornateremben sötét volt, diszkó fények villóztak és hangosan szólt a zene nagyjából a kilencvenes évektől a kétezertizes évek elejéig tartó slágerlistával. Óvatosan indultunk neki (Aisán életében először volt görkorcsolya) és néhány kört tettünk óvatosan, hogy megszokjuk a kerekeket. Az egy óra alatt Aisa is sokat fejlődött, ha rendszeresen járnánk, akkor nem kellene egy hónap, hogy magabiztosabban guruljon ő is. Nekem néhány kör után visszajöttek az emlékek, milyen is volt régen a sokkal bénább görkorimmal a lakótelep aszfaltján tépni legalább öttel, itt azonban lényegesen gyorsabban lehetett menni. A végére már elég magabiztosan gurultam, nem mondom, hogy mint a profik, de meg voltam elégedve magammal. Senki nem nevetett ki minket, el voltak foglalva a gyerekeikkel az anyukák, apukák, akik közül néhányan a gyerekük mellett gurultak. Tök jó volt :) Debi mondta, hogy Paigntonban is szokott lenni görkoris diszkó, úgyhogy lehet, hogy április végén oda megyünk.

32

 Harmincegy év azaz pontosan tizenegyezer-háromszázhuszonhárom nap amit jóban rosszban, jólétben és kevésbé jólétben, nyűgös, pörgős, boldog, fáradt, kiszolgáltatott időszakokban, izgalmas várakozásban vagy egymást támogatva, egészségben és betegségben mindig, minden körülmények között együtt töltöttünk. Nem volt muszáj, nem volt papír róla, nem volt az ujjunkon karikagyűrű, mirtuszkoszorú a fejemen, esküvői fotó, ígéretek és fogadalmak. Csak úgy, mert akartuk és eszünkbe sem jutott, hogy máshogy is lehetne, vagy legfeljebb csak a sértődött, nemszeretlek percekben, aztán elszálltak ezek a gondolatok. Akkor éreztem a legjobban, hogy nem lehetne máshogy, amikor megtudtam, el foglak veszíteni, és nem egy másik asszony, hanem egy ostoba betegség vesz majd el tőlem és a lányaidtól. Furcsa de tényleg a bolondok napján kezdtük el a kapcsolatunkat és nevettünk hogy majd milyen vicces lesz minden évben megünnepelni. Az is volt, és soha nem felejtkeztünk el róla, ha nem is mindig gyertyafényes vacsorával de néhány szóval, virággal, csokival. 

(2015 április elsején pontosan ezzel a képpel posztoltam ki a blogomban 22 címmel a kis történetünket)

Golf, muskátli, anyák napja

"Óóó nagymami, drága nagymami, jaj de jó hogy köztünk élsz..." Vagyis remélem, hogy jó, és ha nem is köztük, de a közelükben. Csöppet még mindig tudathasadásos állapot, hiszen belül én még mindig "Krisztike" vagyok és lám, ha felismer, rám mosolyog az unokám. 

Szombaton Dan elhívott bennünket golfozni :D. Nem az az igazi, komoly előkelő golf, hanem csak 18 lyukas ( no már itt tartok) nem gurultunk elektromos golfautóval egyik lyuktól a másikig, nem húztuk magunk után a féltve őrzött golftáskánkat amely tele van a legjobb minőségű ütőkkel, nem kiabáltunk, hogy "labda!!" egy nagyobb ütéskor, nehogy valakit eltaláljunk. (Amikor Volvónk volt, emlékszem az autó kézikönyvében fel volt tüntetve, hogy a csomagtartójába befér a golftáska). Régen jókat nevettem amikor vasárnap reggel elgurultam a StMarychurch roadon ahonnan belátni a nagyobb golfpályára (csak klubtagoknak!) és a sok  elvetemült pasas zuhogó esőben is ott húzta maga után a kerekes golftáskát. "Anyukám megyek golfozni vasárnap és nincs apelláta, ha esik ha fúj!" A golf viszont egyáltalán nem unalmas, sőt! Aisa, Debi, Dan, a babakocsiban Hallie és én jó kis csapatot alkottunk. Az idő szép volt (az elején), először  a füvet gondosan kigyomláltunk a golfütővel, de csak miután eltaláltuk a labdát ami néhány bemelegítőnek tűnő karlendítésnek tűnhetett  messziről. A közepe táján már elég jól ment, Debi néha leült és megetette Halliet, majd ütött egy szép hosszút. Nem sok kellett hogy ő nyerjen, de végül a profi, vagyis Dan lett az első. A végét persze kicsit elmaszatoltuk mert jeges szél kezdett fújni és már három órája ott voltunk, így jobbnak láttuk gyorsan befejezni. Szegény Aisának egyébként is fájt a hasa, hősként zarándokolt végig velünk egyik zászlótól a másikig, és néha elfeledte a görcsöket.

Vasárnap muskátlit akartam venni, mert gondoltam az erkélyen jól fog mutatni. Elhoztam a régi házból az erkélyre akasztható tartókat is. Talán még túl korai, mert az olcsóbb helyeken még nem jelentek meg a hat darabos rekeszben kínált muskátlik, egy drágább garden centerben vettem végül két darabot (nem olcsón) hogy azért mégse menjünk üres kézzel haza. Otthon be is ültettem és ki is akasztottam a virágokat és most a miénk a legszebb erkély közel s távol :D

Már épp befejeztem az ültetést amikor Debike és Hallie jött, hogy anyák napjára felköszöntsenek. (Itt márciusban van). Kaptam egy nagyon cuki képet illetve Hallie láb és kézlenyomatát, szép virágot, kártyát, majd elsétáltunk a Babbacombe down egyik kiülős éttermébe. Hallie nagyon élvezte a társaságot, hol rám, hol Aisára mosolygott és csak ritkán volt nyűgös. 

"Fogd a söröm" :D