Brexit, csak pozitívan...

Június 23. Ez a dátum valószinűleg bekerül a történelem könyvekbe. Muszáj írnom a mai nap történelmi jelentőségéről, akár a saját szavaimmal is.

Nem értek a politikához ezért nézzétek el nekem ha valami szamárságot írnék. 

A változás a mi életünket is befolyásolja, mivel negyedik éve élünk és dolgozunk itt Angliában az Egyesült Királyságban, ahol harmincmillió ember 52 százaléka úgy döntött a tegnapi népszavazáson, hogy az Egyesült Királyság kilép az Európai Únióból. 1992 óta nem volt ilyen magas a választói részvétel mint most. A miniszterelnök David Cameron beadta a lemondását, azaz októberig még ellátja a feladatait, majd új miniszterelnököt választ a nép, az a nép akinek a többsége európától függetlenül akar dönteni a sorsáról a gazdaságáról és az emberek sorsáról akik ideszülettek, vagy ide jöttek élni és dolgozni a jobb lét reményében. Az únióból való kilépés nagyjából két évet fog igénybe venni. Ezalatt az idő alatt meghozzák az új törvényeiket az itt tartózkodó EU-s állampolgárok jogairól és kötelezettségeiről. Kis csoportunkban akik itt az angol riviérán élnek, felmerültek kérdések és találgatások sorozata a jövőnkkel kapcsolatban. A FB oldalunk csak úgy pezsgett a sok információtól. Egy biztos, hogy mi, akik évek óta itt élünk, dolgozunk, adót és különböző járulékokat fizetünk visszamenőleg már nem csorbíthatják jogainkat a születendő törvények. Sajnos ez nem vonatkozik azokra akikben csak mostanra érett meg az elhatározás, hogy követnek minket Magyarországról, vagy akár más európai országból. Tény és való, hogy az angoloknak sem lesz könnyű dolguk, hiszen nem minden fehér és fekete ahogy azt az okos politikusok tálalták nekik a választások előtt. 

Sajnos sok magyar ismerősömet már most a mai napon is érték kellemetlen beszólások, de szerencsére ez nem számottevő. Tibit munkahelyén kifejezetten nyugtatgatták aki egyébként egyáltalán nem aggodalmaskodott, hogy semmi baj nem lesz... Még azok is akik arra voksoltak, hogy hagyjuk el az uniót. Nálunk el sem tudom képzelni, hogy valaki megjegyzést tegyen, sőt ma kifejezetten az angol vendégek nagyon kedvesek voltak velem. Persze a lengyel kollégáim között egésznap erről szólt az eszmecsere. Én nem is értem őket, a legtöbben már több mint tíz éve itt élnek, miért nem intézték már el az állampolgárságot? Vagyis tudom miért: mert nem élnek itt a szó legszorosabb értelmében. Tehát itt dolgoznak aztán a legtöbben rohannak vissza Lengyelországba, oda küldik a pénzt, oda építkeznek itt pedig amit lehet a lengyelboltba vásárolnak meg. Ez teljesen más életvitel mint azoké a magyaroké akik itt élnek, legalábbis akiket én ismerek.

Tehát változások elé nézünk, de vannak terveink és talán az idő is nekünk dolgozik. 

Büszkeség és remények

 Most, hogy közel egy hónap múlva vége az iskolának, a beérett gyümölcsöket arathatjuk le kûlönbözõ fákról. Az egyik "fa" a South Devon College ahol Debi az utóbbi évet töltötte az Art and Design kurzuson ahol megszerezte a Level 4 szintet. Ahogy már megszoktuk, minden amihez hozzányúl, az igazi minőségi munka, kreatív és kidolgozott. Egy kiállításra mentünk hétfőn, ahol azokat a projekteket mutatták be, amelyeken az utóbbi néhány hónapban dolgoztak a diákok. Nagyon érdekes munkák voltak. Természetesen nekem Debié tetszett a legjobban, függetlenül attól, hogy nem kapott díjat érte. Az igazgató beszéde után viszont odajött Debi egyik tanára és közölte vele, hogy a munkáját és még egy fiúét javasolták a University Arts of London kiállítására. Debi teljesen feldobódott ettől. Ezen a héten derül ki, hogy elfogadják e Londonban a javaslatot. Ha igen akkor megjósolom, hogy nemsokára Londonba kirándulunk. :))

Aztán mi következik? Egyelőre számomra rejtély és titok. Mindenesetre kár lenne ha nem aknázná ki a lehetőségeit és a tehetségét.  Már önálló felnőtt nő. De hát mindíg is önálló volt mindenben, akár három évesen amikor az első óvodai látogatásunkkor búcsút intett és elrohant játszani, otthagyva a nagy kérdőjellel a homlokomon, hogy akkor most ne maradjak beszoktatni, akár most tizenhét évvel később amikor nem ismerem minden lépését és nem tudom befolyásolni a döntéseit.

A második learatni való "fa" amelyen ma vettünk részt, a Torquay Academy Year 7 effort award volt. Aisára nagyon büszke vagyok mert kiemelkedő teljesítményt nyújtott elsősorban science-ben és az évfolyam elsők közé tartozik. Fantasztikus érzés volt, hogy a közel kétszázötven diák közül bekerült a legjobban teljesítők közé. A nevét hallva gombócot éreztem a torkomban és pirosra tapsoltam a tenyerem. Csudába a szentimentális természetemmel, az évek előrehaladtával elég az is, hogy a lányom nevét halljam és az iskolai kivetítőn megjelenjen a fényképe, hogy a könnycsatornáim megnyíljanak...

Szulamit lesz a harmadik büszkeségem, de az ő kiállítására még várni kell, de sokat dolgozik rajta. Az egyetemeket járjuk már most, hogy jövőre a legjobbat választhassuk a divattervezői tanulmányaihoz. A legjobban Falmouth-ba szeretne menni, mert az a legprofibb. Múlt héten ott voltak nyílt napon és nagyon beleszeretett. Most szombaton a  Plymouth College of Art University nyílt napjára mennek Tibivel. 

Furi még el sem tudom képzelni, hogy fognak telni az egyetemi évei Szulának. Az hogy külön lakjon, és kilencven százalékban önállóan élje az életét egyelőre számomra egy scifi-nek felel meg... De majd biztos meglepődök amikor bizony a saját lábára áll, és a döntéseit maga hozza majd meg.

          Szulamit az U betüben csücsül, mellesleg ő a legcsinosabb csaj 🙂

Kollégák

Az alábbi kis bejegyzést egy kedves ismerősöm ihlette, akit csak néhány napja ismerek. A blogjába olvasva, ami annyira jóízűen írja le a gyerekkori és fiatalkori emlékeit, nekem is kedvem támadt picit visszanyúlni az elmúlt évekre. 

Nem mindegy, hogy az ember éveken keresztül kikkel tölti az ideje nagyobb részét. Sokféleképpen befolyásolja az ember általános hangulatát, hogy negatív vagy pozitív beállítottságú emberek veszik-e körül a munkahelyén. 

Tizenhét évesen kezdtem el dolgozni gépíróként és már akkor nagyban befolyásolta az elsö megérzésem, hogy hol helyezkedem el. Mai fejjel jó nagy marha voltam, hogy a gép és gyorsíró iskolát elvégezve munkát akartam vállalni és nem mentem tovább különbözetivel a közgázba, de én dolgozni akartam. Két munkahely között választhattam, az egyik a Korányi kórház gazdasági igazgatói titkárságára, a másik az ÉPFU kereskedelmi osztályára egyszerü adminisztrátornak. Az elözö havi ötezerrel az utóbbi 2400 forinttal kecsegtetett. Természetesen az utóbbit választottam mert a Korányiban úgy fogadták a tizenéves csinos kislányt a vénasszonyok, hogy azonnal elment a kedvem mindentõl és belegondolva hogy nap mint nap ezekkel kell együtt ülnöm egy irodában, inkább választottam a külvárosi vállalatot fele annyi pénzért. Ráadásul a barátnõm is odament.

Dolgoztam aztán az Ezermester Külker vállalat Nyár utcai irodájában, ugyan még ott is gépíróként, de fantasztikus emberek vettek körül akik a huszonvalahány év korkülönbségükkel megértettek, tanítottak, és szeretve voltam, mint a "kiscsaj" aki mindíg vidám.

Voltam késõbb gazdasági igazgatói titkárnõ, fantasztikus fiatalos csapattal körülöttem, pénzügyi igazgatói titkárnõ a Vegyteknél, ahol a nálam harminc évvel idösebb kerigazgatói titkárnötöl tanultam az élet nagy poénjait. (pl. hogy kell ír kávét csinálni, aztán délelött tízkor bedobni) víg életem volt, mindíg volt valami amire inni kellett a kollégákkal. Ez még az átkos utolsó éveiben volt, aztán jöttek és szóltak, hogy mostmár nem elvtárs hanem úr... Na, sokáig a levélpapírok tele voltak javításokkal mert et. helyett  urat kellett irni szigorúan, Na itt ért véget a szocializmus... :))

Aztán belekerültem egy fantasztikus csapatba, a Borsodi Sörgyár akkor kezdö budapesti ker.irodájába kerestek titkárnö mindenest és én jelentkeztem. Az akkor hat fős csapat kivétel nélkül férfiakból állt. Nagyon jól éreztem magam közöttük mint egyetlen nő, akkor már 24 évesen. Udvariasak, kedvesek voltak , nem voltak piszkálódások, haverok voltunk, aztán egyre többen lettünk, és én még mindíg egyedül képviseltem a szebbik nemet és szivesen mentem dolgozni oda nap mint nap. Aztán onnan mentem GYEDre és jött a következö lányom és már öt éve voltam  otthon, a cég nagyobb irodába költôzött, lassan kicserélödtek az emberek, és én már nem kaptam helyet az újak között.

 Akkor megpróbálkoztam egy biztosító társaságnál mint vállalkozó dolgozni. Ez nekem nem ment. Nem vagyok jó kereskedő, nem tudok nyomulni. A társaság vIszont ott is jó volt, néhány komoly barátság ott is született. 

A harmadik lányom születése után nem mentem vissza.

Feladtam egy hirdetést miszerint hátrányos helyzetem feltárva (3 gyerek) ha kellek valakinek az jelentkezzen. Nem füztem sok reményt a dologhoz, de elegem volt az állandó kertelésböl meg a gyerekeim eltitkolásából mert a nagy cégek a független gyerektelen problémamentes dolgozókat tartják ideálisnak. Akkor már túl voltam millió állásinterjún. Aztán mégis akadt valami, a Gravotrade nevü kis cég munkát ajánlott. Igaz mint kereskedő, de akkor jobb volt ez is a semminél. Idöközben elvégeztem a kereskedelmi szakközépet, de nem voltam vérbeli, sajnos. Viszont életem legszebb hat évét töltöttem ott egy igazi összetartó és fantasztikus csapattal. Én esküszöm életemben ennyit nem röhögtem mint abban az idöszakban. A kollégák nagy részével még most is tartom a kapcsolatot, igazi barátságok születtek ott. Együtt sírtunk együtt nevettünk.

Ekkor végetért egy korszak az életemben, az lett az AKKOR és az UTÁNA. 2012ben új lappal kezdtünk itt Angliában, én és a családom.

Folyt. Köv.

Miért nem írok mostanában blogbejegyzést?

Olyan furi, mert nekem mindíg volt és van egy olyan kényszerem, hogy írni, írni akarok, vagy képeket készíteni vagy zenét vagy mindegy és közölni a világgal, de nagyon nehezen viselem a kritikát. Erről nem tehetek, de ha tíz elismerést kapok és egy negatív visszajelzést akkor legszivesebben törölnék mindent és begubóznék a csigaházamba.
Most nem ez történt. Írom ezt a blogot lassan hét éve és néha kaptam egy-egy visszajelzést, megjegyzést, de inkább már akkor amikor kijöttünk ide Angliába és sürübben kezdtem írni, másoknak talán hasznos infókkal szolgálva. De mégis, amikor úgy érzem a kutya nem nézi a blogom akkor elmegy a kedvem az egésztől. A régi stílusom megkopott, unalmas listába szedett információkat közlök a világgal, hol voltunk mit csináltunk, melyik gyerek kapott oklevelet a suliban. De olyan ez mintha kiállnék egy sziklára és kikiabálnám az alattam tátongó mélységnek,  hogy mi történt velem. De visszhang nem lenne...
Szóval most is ez van, már néhány hónapja nem írok, mert nem érzem hogy érdekelne valakit. Nem iratkoznak fel az olvasóim, néha csak a hozzászólásokból szerzek tudomást, hogy valaki már évek óta követi a bejegyzéseim.
Nickinek elnézést érte, hogy a megjegyzését március óta csak most vettem észre, amikor néhány unalmas percemben belepillantottam a blogger irányítópultban lévő statisztikára és akkor láttam. Lehet, hogy azóta már meg is tette a lépést amit szeretett volna, de lehet hogy jó lett volna néhány hasznos infó.

Szóval ez van, majd igyekszem odafigyelni, és talán folytatom a blogot is ha úgy érzem érdemes.