Nem volt igazán szándékomban, hogy leteszteljem az angol egészségügyi helyzetet, épp elég volt, amikor a háziorvoshoz a kezdeti időszakban a gyerekkel elmentünk. Dr. Law, aki nagyon kedves volt és szimpatikus, de közelről sem nézett ki orvosnak, még csak egy árva sztetoszkóp vagy egy torokvizsgáló pipetta vagy mifene sem volt a szobájában. Kb. három méterről megvizsgálta a köhögő lázas gyereket majd mosolyogva dicsérte az angolom (ami szörnyűűű), és utunkra bocsátott kedves jótanácsokkal. Szóval ennyi elég is volt a dokikból. Szerencsére Aisa azóta eléggé strapabíró lett és inkább nem betegedett meg.
Anyai örökségem a visszeres lábam, ami sajnos egyre rondább kékebb lilább. Eddig nem fájt, inkább csak esztétikai problémát okozott, ezért nadrágra lettem itéltetve, nyáron meg a strandon tojok rá mit gondolnak az emberek a pókemberes tetkóimról...
Sajnos viszont most begyulladt az egyik és picit megijedtem, hogy nem csak sima gyulladás hanem esetleg trombózis, aminek komoly szövődményei lehetnek.
Ló doktort kikerülve inkább elmentünk Tibivel a Torbay Hospital ambuláns rendelőjébe. Amikor odaértünk ki volt írva hogy kb. két óra a várakozási idő. Ez kb. délután fél ötkor volt. Sebaj, gondoltam, ezt a délutánt úgy is erre szántuk. A rendelő várója nagyon tiszta és modern volt, tele emberekkel, akik kisebb nagyobb balesetek miatt vártak türelmesen a sorukra. Az egyik oldalon egy kis, gyerekeknek elkerített játszórész volt, a falon óriási tévé, persze tenisz ment rajta, mi más... :) Egy nővér járt kőrbe, és a regisztrált emberekkel beszélgetett és aszerint, hogy mi a probléma, osztotta őket szét, hogy megfelelő ellátásban részesüljenek, gondolom a megfelelő szakembernél. Hét órakor hallottam a nevem, az egyik szobába kerültem, ahová az volt kiírva, hogy kisebb balesetek. Több függönnyel elválasztott kis fakkok voltak, az egyikbe leültettek. Néhány perc után odajött egy kedves nővér és kérdezgetett, majd elmondta, hogy ő ugyan nem orvos, de amit hallott az alapján vért kell hogy vegyenek, hogy megállapítsák, nincs-e vérrög a lábamban, de várnom kell mert beszélnie kell egy orvossal, amiből sajnos nagyon kevés van. Tehát türelmesen vártunk én egy széken, Tibi mellettem állt. Egy óra múlva vért vettek, majd néhány óra múlva meg is lett az eredmény, ami nem volt rossz, de azért muszáj volt egy dokival egyeztetni hogy mi legyen tovább. Közben jöttek mentek az emberek, a betegek, telt múlt az idő, lassan éjfél volt, a mi nővérünk sürgött forgott mindenkivel kedves volt, néha nekem is odaszólt pár megnyugtató szót és elnézést kért a hosszú várakozás miatt. Egyáltalán nem haragudtam rá. Fáradtak voltunk, Tibit sajnáltam, hogy annyit kell állnia, bár nem akart leülni, mert úgy érezte akkor elaludna. Tizenegykor egy másik hölgy végigsétált és az ott várakozó betegektől megkérdezte, hogy teát kérnek-e. Éjfélkor jött egy fiatal doktornő és elmondta, hogy másnap vissza kell jönnöm ultrahangra, majd egy adag vérhígító injekciót kaptam a hasamba. Egy óra volt mire haza estünk. Függetlenül a hosszú várakozási időtől, cseppet sem csalódtam az ottani dolgozókban, mindegyik kedves és türelmes volt végig, holott némelyik már 12-14 órája volt szolgálatban. Másnap az ultrahangon egy kedves doki fogadott, kezet fogott velem, érdeklődött, hogy érzem itt magam, mit dolgozom stb. Aztán fél óra múlva két asszisztens leültetett egy szobába és elmagyarázták hogy mi az eredmény és mi a további teendőm. Nekem egy kellemes élmény volt az egész hozzáállás betegekhez és még késő éjszaka is vagy csak egy néhány perces vizsgálatnál emberszámba vettek.
