Sammy a fóka és barátai a Carry Arms öbölben

Amikor tavaly a brixhami mólónál estefelé fókát láttunk néhány másodperc erejéig, teljesen felvillanyozódtunk. Nemrég a hozzánk igen közel lévő sziklás tengerpartnál fókákat fényképezett valaki. Állitólag ott igen gyakran előfordulnak, az ott rendszeresen horgászó emberek halakkal etetik őket. Nosza, gyorsan felkerekedtünk, hogy megnézzük. Persze szerencse kérdése,  hogy látunk-e vagy sem, de azért bíztunk benne, hogy látunk legalább egyet. A legnagyobb meglepetésünkre három fóka is volt az öbölben, a gyerekek ugráltak a vízbe és közelebb merészkedtek hozzá, persze ő azonnal a víz alá bukott és feléjük úszott, azok pedig sikítva úsztak ki a sziklákhoz. És  ez így ment jó darabig. Egy kislány jó húsz centis halat fogott a kezében és odaadta az egyik vízben lévő gyerkőcnek  aki odacsalogatta az egyik nagyobb fókát, aki persze oda is úszott azonnal és mint egy jólnevelt kutya óvatosan elvette a fiútól a jókora halat, majd egy csusszanással le is nyelte azt. Nagyon barátságos kis élőlények voltak, óriási szemeikkel érdeklődve figyelték a parton összegyűlteket, néha a víz alá bukva úsztak egyet, majd visszatértek a part közelébe. Gyönyörűen sütött a nap és a több méterre megemelkedett víz alá simán be lehetett látni. Ez egy akkora élmény volt számunkra, hiszen vadon élő fókákat még ilyen közelről soha nem láttunk és olyan jó volt a tudat, hogy ők azért vannak itt mert jól érzik magukat az emberek társaságában és nem azért mert be vannak zárva egy medencébe ha akarják, ha nem. Többször visszamentünk azóta, de ilyen szerencsénk még nem volt mint aznap, azért reméljük még láthatjuk őket, Sammy-t és barátait...

Itt van két kis videó róluk:

Hollicombe beach

Ez a csodálatos part lett a kedvencem. Már sok parton voltunk  a környéken, de mindíg volt valami ami miatt nem szerettünk visszamenni. Hol nagyon kavicsos, hol túl sokat kellett lefelé aztán persze felfelé gyalogolni, hol a túl sok látogató miatt nagyon szemetes volt. Néhány napja felfedeztünk egy nagyon hangulatos kis partszakaszt épp Torquay és Paignton határvonalán. A parthoz a Hollicombe Parkon keresztül lehet eljutni.   Az ember átsétál egy gyönyörű fákkal övezett zöld parkon aztán egy kis alagút, amely felett vonat halad át időközönként (megjegyzem szinte alig hallani, nem zakatol hanem suhan) majd egyszercsak hopp, elénk tárul egy csodálatos vörös homokos partszakasz. A partfal több tíz méter magas vörös sziklafal. 

A biztonság kedvéért hatalmas köveket raktak az aljába, hogy megakadályozzák az omlást és persze acélhálóval van bevonva, hiszen fölötte megy a vonat. Nincs büfé, fagyizó, strandjáték butik stb. csak homok, sziklák és a tenger. A hatalmas falból mintha egy óriás falatozott volna, a lemezek egymás fölött a vörös különböző árnyalataiban meredeznek. Egy kis édesvízű patak is folyik innen a tengerbe, a különféle madarak inni járnak rá. 

Amikor teljes apály van többszáz métert lehet begyalogolni a langyos vizes hullámos vörös homokon és közben megcsodálni az élővilágot. A bokáig érő vízben rákok keresnek a homokban menedéket, hogy a sirályok ne vegyék őket észre. 

Csigák, kagylók tapadnak egymáshoz szorosan az egyre apadó vízből kibújó hatalmas köveken. A sirályok csemegéznek, szinte terített asztal az apadó tenger nyújtotta bőségtál. Mi pedig a szemünkkel faljuk a csodálatos élővilágot és vizi növényeket.  Órákat tudnék bóklászni a tükörsima homokon a kövek között és érdekes kagylókat vagy megbújó élőlényeket keresni. 

Az első évfordulónk - avagy jövőre Veletek ugyanitt :)

Az hogy ma pont egy éve érkeztünk szinte hihetetlen, mert sokkal többnek tűnik az az idő amennyi élményt, emléket, jót és rosszat beletuszkoltunk a hátrahagyott hónapokba, mint egy óriási hátizsákba... Picit szentimentális lettem mostanában, de félreértés ne essék, nincs honvágyam és egy percre sem kívánkozom vissza Magyarországra. Szomorú, de így van. Inkább a szerteszét szóródott barátok, ismerősök hiányoznak, akik az egy évvel ezelőtti életünk részei voltak, szinte nap mint nap. Hála a modern technikának, Ők ma is részei az életemnek szinte mindennap, de hiányzik a személyes kontaktus. Egy éve annyi reménnyel jöttünk ide, hátrahagyva a nyomasztó, gyomorszorító hétköznapokat Magyarországon, hogy mindent ami az életünket előbbre lendíthette, örömmel vettünk és hálásak voltunk a sorsnak. Kaptunk barátokat is, olyanokat, akik egy életre szólnak. Együtt sírtunk, együtt nevettünk de inkább az utóbbi, mert sírni nem volt még igazán okunk és remélem ez így is marad! Amikor segítséget kaptunk Ildikóéktól akkor megfogadtam, hogy én is segíteni fogok azoknak akik idemenekülnek, hogy normális hétköznapi életet élhessenek, dolgozhassanak, iskolába járhassanak. És ez sikerült is! Nagyon jó érzés az, hogy itt, az ismeretlenben egy pici gesztussal is akár segíthetünk az ujrakezdésben a hasonló családoknak. 

A lányaim iskolába járnak, és nagyon jó tanulók, függetlenül attól, hogy Szulának egy picit, Aisának pedig egyáltalán nem ment az angol nyelv. Mindketten kitűnőre végezték az évet, dícséreteket, okleveleket hoztak haza. Debi is maximális eredménnyel végzett el egy évet a South Devon-ban, most remélem sikerül bejutnia valamelyik suliba, hogy a six form-ot elkezdje és végre érettségizhessen. Sajnos nekik még nem sok barát jutott, de ez betudható a nyelvtudás hiányának. 

Fél év után sikerült egy szép házat bérelnünk, aminek egy kis kertje is van, ahová mindíg besüt a nap. Mindketten dolgozunk, sőt szabadságunk is volt amikor világot láthattunk egy picit. Munka után ha kedvünk szottyan és szép az idő, akkor leugrunk a csodálatosan szép tengerpartra! Anglia gyönyörű, de Devon megye ahol élünk, ha lehet még szebb! Kastélyok, legelők, végtelen és hihetetlen zöld dombok, mezők, mesebeli fák, házikók, vörös sziklák  és a végtelen kék tenger. Most sem hiszem el, hogy ezt már az otthonomnak tekinthetem! Ez nem egy nyaralás, bármikor visszamehetek a kedvenc tengerpartomra és belebambulhatok a messzeségbe, miközben a bokámat csapkodja a víz. 

Egyszerűen nem tudom megérteni azokat az embereket akik itt panaszkodnak az időjárásra vagy az ételekre vagy a házak szigetelésére vagy nem szigetelésére, mert ha nem lenne munkájuk és nem tudnák kifizetni a villanyszámlát és enni adni a gyereküknek, akkor biztos nem foglalkoznának időjárással és azzal, hogy nincs túró rudi mint Magyarországon. Egyébként az időjárásra semmi panaszom. Mióta itt élünk, több volt a napsütés mint az eső és kellemes nyár van, 22-26 fok a hőmérséklet. Télen sem volt hideg, és az esernyőt ki tudja mikor használtam már.

Pár hónap után autót tudtunk venni, amivel kitágult a világ számunkra, és számos varázslatos és érdekes helyre jutottunk el akár többször is ha megkedveltük.   

Az angolok nagyon kedvesek, türelmesek és segítőkészek. Soha még nem tapasztaltam az ellenkezőjét! 

Aki nem hiszi, járjon utánam :) 

Egy pici London egy pici Párizs...

...életérzés :)))

LONDON

Vasárnap reggel indultunk itthonról. Úgy terveztük, hogy estig Londonban kószálunk, majd elindulunk Dover felé, ahonnan hajnalban indul a kompunk Calais-be Franciaországba, majd irány Párizs néhány napra. Sajnos csak négyen, mert Debi még Tel Aviv-ban van augusztus közepéig. A kompjegy megvolt és egy olcsóbb szállodában foglaltunk szobát két éjszakára Párizsban. Az idő itt Torquay-ban picit elromlott, de ahogy Londonhoz közeledtünk egyre naposabb lett majd Londonba érve már egész jó idő volt. Olyan szerencsénk volt, hogy a Westminsterhez közel, néhány utcára találtunk ingyenes parkolóhelyet, tekintve, hogy vasárnap volt, és közel négy órát ott hagyhattuk az autót.

Úgy gondoltuk, hogy most csak szétnézünk, mit lesz érdemes legközelebb megnézni, hiszen csak átutazóban voltunk és nem lett volna időnk órákat tölteni egy-egy helyen, hanem majd újra eljövünk az egész családdal és akkor jöhet Madame Tusseaud és a többi fizetős látnivaló. Meglepően kellemes élmény volt a város, pedig a külvárosi részeken is voltunk, és nem volt rémisztő egyáltalán. A szinesbőrű asszonyok és lányok gyönyörű turbánokban és az ahhoz tartozó hosszú ruhákban járkáltak az utcán, gondolom templomba igyekeztek, vagy onnan jöttek, mindenesetre nagyon látványos volt az összes ilyen hölgy. A belváros nagyon hangulatos volt, a St.James parkba is eljutottunk, ahol bár sósat kaptunk, de földimogyoróval etettük a mókusokat.

Piccadilly Circus

 Megnéztük a palotát, a Picadilly circust, egy hatalmas M&M áruházban is csorgattuk a nyálunkat. Láttunk régi londoni buszokat és teljesen moderneket is, ellátogattunk a Greenwich parkba és lesétáltunk a tengerészeti múzeumhoz is. A hatalmas parkban piknikeztünk, néhány méterrel arrébb fehér ruhás emberek kriketteztek. Leesett az állam amikor Szula elmesélte a szabályokat, Aisa is krikettezett már. Kiderült, hogy a suliban mindketten szoktak a tesi órákon ilyen játékot játszani. Az ember mindíg tanul :))))

Greenwich-i idő...

A tengerészeti múzeum bejáratánál

Aisa krikettet néz. És a szabályokat is ismeri!!

 Belebámultunk a gyorsan folyó Temzébe és meghallgattuk a Trafalgar Square-en a skót dudás szenzációs játékát.

 Néha esett, néha kisütött a nap, de összességében szép idő volt egész nap.Az autóhoz menet estefelé még egy újabb elveszett plüssel bővült a gyüjteményünk egy kis nyuszi személyében, ami aztán a csomagtartóban várta meg, hogy itthon aztán kimosva a többi kedvenc közé kerüljön és a Muffin nevet kapta. Majd nekivágtunk Dover-nek ami kb. másfél órás autóút volt. 11 is elmúlt mikor odaértünk és megpróbáltunk az autóban szundítani keveset, ami mondjuk hogy nagyjából sikerült is :) Hajnalban egy utlevél vizsgálat után beálltunk a komphoz és néhány perc múlva már az óriási hajó gyomrában volt az autónk. Lifttel felmentünk az emeletre ahol kávézó és különféle üzletek voltak. A kényelmes foteleken már elfeküdtek az utazók, de azért találtunk helyet mi is magunknak.

PÁRIZS

Kicsit kótyagosan, fáradtan ücsörögtünk amíg a hajó átért Calais-be, majd onnan tovább indultunk Párizs felé. Két óra után értünk be jóval a városba, és örülök, hogy nálunk volt a GPS mert nem is tudom, hogy találtuk volna meg a szállodánkat, amely a Rue Lafayette-en volt. Nem számítottunk nagy csodára, hiszen olvastuk a szálloda leírását, a véleményeket is, és mivel olcsó volt, gondoltuk, hogy nem a Grand Hotelbe megyünk. Picit azért meglepődtem amikor felcihelődtünk a "recepcióhoz", ami inkább kórház portásfülkéjére hasonlított, de egy mosolygós kedves hölgy fogadott minket és a papírok bemutatása után Aisa kezébe nyomta a TV távirányítóját, Szuláéba az ajtó mágneskártyáját, majd utunkra bocsájtott fel, fel piszkos a csigalépcsők végtelen során át a legfelső emelett egy kis eldugott szobájába, amit alig találtunk meg, de végül mégis. A szoba mondhatni az egyszerűbbnél is egyszerűbb volt, puritánságánál fogva négy ágy egy asztal két székkel és egy TV-vel volt az összes berendezés. Az ágyakon fehér lepedő, párna és kétes tisztaságú piros ágytakaró volt, amit azonnal szépen összehajtva a padlóra helyeztem. A négy törölközőről, amely az egyik ágyra volt készítve nem tudtam eldönteni, hogy szürke volt és picit kifehéredett, vagy fehér volt, és nagyon beszürkült, így ezeket is szépen az ablak belső párkányára helyeztem, vagy az apró kis zuhanyzó elé tettem, hogy majd jó lesz kilépőnek, mert a kilépő az nagyon koszos volt, így azt áthelyeztem a WC mögé. A kilátás szép volt az utcákra, zöldségesekre, szomszéd kis erkélyekre. A Wc olyan közel volt a mosdóhoz, hogy dolga végzése közben akár  fogat is moshatott az ember. A lányok picit csalódottak voltak, de hát mondtuk, hogy nem ezért jöttünk ide, hanem Párizs látványosságaiért, itt csak aludni fogunk (ha tudunk :) Kicsit felfrissítettük magunkat, majd lementünk a városba gyalog. A központtól távol esett a szálloda, amíg beértünk láthattunk sok sok nemzetiséget, akik jól megfértek egymás mellett az utcákban. A feketék is jól öltözöttek voltak, a lányok csinosak, a pasik csak úgy illatoztak. Volt ahol fehérbőrű emberrel nem is találkoztunk. Egy mekibe vacsoráztunk, amikor óriási eső szakadt le, de szerencsére tíz perc múlva elállt és sétálhattunk tovább. Néhány éve voltunk itt és úgy maradt meg Párizs az emlékeinkben, hogy gyönyörű, és vissza kell jönnünk ide. Most egy pici csalódás ért bennünket, mert úgy látszik nem mindegy honnan megy oda az ember. Anglia után picit koszosnak, elhanyagoltnak láttuk elsőre. Persze a megszokott angol sofőröket is elfelejthettük itt. Minden autó itt-ott meg volt nyomva, tekintve hogy az emberek össze vissza vezetnek, szabályokra fittyet hányva, türelmetlenül dudálva, ha valaki tétovázna. Tibi szerencsére taxizott Budapesten, ahol azért ennyire nem, de hasonlóan picit erőszakosabbnak kell lenni, hogy érvényesülj a kereszteződéseknél, így köszönhetően a taxis múltnak, gyorsan fel tudta venni a közlekedők ritmusát, még így jobbkormányos autóval is :).

Sajnos nem ez a hotel volt a szálláshelyünk :)

a Champs Elisee-n

a konkurencia előtt a jövő nagy divattervezője :)

 De most gyalog voltunk, és addig mentünk végig aa Champs Elisée-n amíg a diadalívhez értünk. Nagyon szép volt, nem csalódtunk ezekben a látnivalókban, és mentünk volna még tovább de már kilenc is elmúlt, így eldöntöttük, hogy másnap jöhet az Eiffel torony és a többi. Elindultunk visszafelé, de nem bírtuk megállni, hogy a Sephora illatszer áruházba  be ne térjünk és végigszaglásztuk az összes parfümöt, aminek már sajnos nem tudom a nevét, de begyüjtöttünk millió illatos papírt,  hogy később is emlékezzünk majd erre. A Disney áruház is csalogató volt a lányoknak, akik végig ölelgették a Szörny Rt szereplőit, Aisa magához próbált néhány hercegnős ruhát és eldöntötték, hogy melyik babára gyűjtsenek, amit majd itt Plymouth-ban megvehetnek néhány hét múlva. 

11 is elmúlt amikor még kóvályogtunk Párizs utcáin, hiába a térkép, óriási a város és nagyon messzinek tűnt a szálloda. A metróhálózatra tekintve csak egy sokszinű pamutgombolyagot láttam, amivel előzőleg egy cica játszhatott  és jócskán összegubancolta azokat, így ezzel nem próbálkoztunk. Az eső újra eleredt és mi fogtunk egy taxit, aki 10 euróért a szállodához vitt minket, ami szerintem nem volt túl sok, mert baromi messzinek tűnt.  Fáradtan rogytunk le az ágyra , alattunk a város zsongott még éjszaka is, és a metró  dübörgött néha el, ami megremegtette az ablakokat, de ez minket nem érdekelt, elaludtunk, mint akit fejbekólintottak.

Másnap reggel konkrétan nem tudtam felállni  mert iszonyatosan fájt a derekam. Néha ez előjön, aztán egy pár nap múlva elmúlik, de most nem éppen a legjobbkor jött ez a fájdalom. Bár a fájdalomnak nincs megfelelő időpontja, jön és kész. Elbénáztam egy órát, amíg a többiek összeszedték magukat, Tibi lement az autóhoz, mert este 7-től reggel kilencig volt ingyenes a parkolás, kilenctől már két euró volt óránként. Szóval bedobtam két Algopyrint, aztán felöltöztem én is. A mosolygós néni ott ült a recepción, bonjour! Köszöntem neki, és hálás volt, hogy nem azt mondtuk : Helló! A város napfényben úszott, a sarki zöldségesnél óriási őszibarackok kínálták magukat és még ezernyi friss gyümölcs. Jajj, ez hiányzik itt Angliában egy picit, az utcai friss zöldségek és gyümölcsök illata, hangulata, íze. Meg is fogadtam, hogy ha visszajövünk este, veszek barackot, igazi lédús sárgás-piros őszibarackot! Az autóba beültünk, mert úgy döntöttünk, hogy tökmindegy hol fizetünk a parkolásért. Azt hittük, hogy egy parkolóházban majd olcsón megússzuk a napi parkolást, mert itt Torquay-ban pl. 7 font az egész napos jegy, de sajnos 35euró alatt nem láttunk parkolóházat. Szép, hogy az autónk drágábban alhat itt mint mi!! Mellettünk egy magyar rendszámú kisbusz haladt. Magyaroook, örvendeztünk, majd az ablakon benézve láttuk, hogy kínaiak ülnek az ülésen. Persze később láttunk magyar rendszámú sárga zsigulit is :)

Első utunk a Sacre Coeur-höz vezetett, ami Párizs egyik legmagasabb pontja. A bazilika lépcsőin ülve az ember megcsodálhatja az alatta elterülő várost. Mi abban a szerencsében részesültünk, hogy még egy hárfán zenélő művész játékát is hallgathattuk közben, aki Piaf  és Andrea Boccelli dalokat játszott a csodálatos hangszerén. Aisa szerint ezen a hangszeren az angyalok játszanak...

De az odavezető kis utcácskák is csodálatosak voltak. Apró üzletek, hangulatos macskaköves utcák, amelyen a kisvendéglők kipakolták az asztalkáikat, székeket. Emberek ülnek, beszélgetnek, nevetgélnek. Tehetséges művészek kínálják a különböző stílusban készült festményeiket, rajzaikat. Ott, a szemed előtt készítik el a műveiket. 

autentikus városnéző és ismertető "kacsa"

Aztán belekeveredtünk egy kissé nyomulós közegbe, ahol ha akarod, ha nem lerajzolnak, kivágnak papírból, a kezedbe nyomják és harciasan kérik érte a 20-30 eurót. Madame! szólított le egy idősebb úr, kezében papírtömb, ceruza, és már rajzolja a hajam. No, no! Merci! Próbálom elhárítani. Aisát, pretty hungarian Mona Lisa-nak nevezte egy pasas és már rajzolta volna le. Két férfi megállított és egy A5-ös papírból már vágták ki a két lány sziluettjét, próbáltam továbbmenni, de ők csak nyomultak és vágtak tovább. Óriási tehetséggel megáldott emberek, és ámultam a mű láttán ami a szemem előtt kb. egy perc alatt elkészült, de 20 eurót, könyörgöm ennyit ha lenne, sem adnék érte! Ő meg fel volt háborodva, mintha én kértem volna, hogy kéremszépen vágja ki a kislányom profilját a fehér papírból! :) Hát szóval ilyen "atrociásokba" keveredtünk, de hárítottunk ahol tudtunk és végül kivergődtünk az erőszakos művészek hálójából. Megkerestük a Moulin Rouge-t, a Place Pigalle egy picit lepukkant környék volt, szemetes, kopott. Egy kedves nénike csapott az egyik autó motorháztetejére, mert a zöld ellenére alig akart megállni az átkelőnél. A nénike rendreutasította, nyomdafestéket nem tűrő módon. Ez Párizs! :)))) Amig a mekibe próbáltunk a lányokkal könnyíteni magunkon, Tibit angolul szólította le egy magyar, hogy tudja-e merre van a Sacre Coeur? Szegényeket útbaigazította, de aztán rájött, hogy rosszfelé mutatott. Ahogy távolodtak, még hallotta, hogy magyarul kérdezték a gyerekek  a szülőktől, hogy bemennek-e előtte a mekibe :))) Még a szállodába visszamentünk, hogy valahogy megpróbáljuk megrendelni és kinyomtatni valahol a másnapi kompjegyünket. Meglepetés várt mert szépen el voltak rendezve a takaróink, makulátlan hófehér frottir törölközők szépen összehajtva az ágyon. Aisa macija szépen elrendezve az ágyán a játékok is sorbarakva az asztalon. A fürdőszobában takarítottak! :) a piperecuccok kirakatba illően voltak végigpakolva a polcon és az ablak belső párkányán, szóval kitettek magukért na... :))) 

a szobánk :P

Kilátás 

Meg is fogadtam, hogy két euró borravalót és egy köszönöm cédulát otthagyok a kis szobalánynak. Én tudom milyen jólesik ez :)

Az Eiffel toronynál ebédeltünk a fűben egy kockás takarón piknikezve. 

Néhány utcával arrébb egy  boltban vettünk bagettet és egy gusztusosan csomagolt grillcsirkét krumplival, valamint egy üveg Colát. Fejedelmi lakoma volt, és élveztük is addig, amig meg nem jelentek a román vagy szerb  cigányok akik angolul érdeklődtek, majd különféle igényeiket közölték velünk, hogy éhesek, szomjasak stb. Ide még éjjel 11-kor visszalátogattunk, hogy fényeiben is megcsodáljuk az öreg hölgyet. Minden órában csillogó fényben úszik a torony. - Hogy csinálják? érdeklődött Szula. Aisa kijelentette, hogy sok ember áll a toronyban zseblámpával és mondogatják egymásnak, hogy - most te jössz, most te jössz....:))) Ezen jót nevettünk. 

A román vagy szerb cigányok, most pezsgőt, sört, cigit akartak ránk sózni, de hárítottunk jobbról és balról is. A város igazán éjszaka éli a párizsi életét, mert minden szuvenírbolt nyitva, a hangulatos kivilágított éttermek teraszán milliónyi ember beszélget, vacsorázik, nemcsak a Champs Elisee-n, hanem a kis utcácskákban is zajlik az élet, jönnek mennek az emberek, a turisták még éjfélkor is. Ilyenkor megszépül minden, szines és fényes, vagy hangulatosan félhomályos. 

Épp olyan, mint amilyennek az emberek megálmodják a párizsi éjszakát. Még éjszaka felmentünk megnézni újra a Montmartre-t, az odavezető utcácskákon most is nyüzsögtek az emberek, nevetve, kissé spiccesen. 

Fénylett a város alattunk, és persze megrohantak minket a román vagy szerb cigányok és villogó izéket akartak nekünk adni, aztán feljebb rózsát próbált valaki a kezembe nyomni (nem ajándékba), de valahogy kikeveredtünk ebből is. Még egy-két szuvenírt beszereztünk Debikének és Aisának feltétlenül el kellett költenie a hat euró zsebpénzét, majd éjjel egykor ágybaestünk, hogy hajnal 4.30-kor keljünk mivel a komphoz 10.15-re oda kellett érnünk Calais-be. Én már nem hallottam se metrót se autózajt, csak belezuhantam az álomba.

Másnap hajnalban lecihelődtünk a padlásszobából és a GPS szerint majdnem 5 óra lett volna amíg a komphoz érünk, ezért Tibi versenyt futott az idővel és sportosan (sajnos több sebességkorlátozó táblát figyelmen kívül hagyva) végül sikerült ledolgozni az időt úgy, hogy szinte úttalan utakon (vakon higgy a GPS-edbe!) időre Calais-ba érkeztünk és egy kétszer akkora kompra szálltunk, mint amivel jöttünk. Szerencsére sikerült oda 30 euróért és vissza 35 euróért átkelnünk a csatornán. Megreggeliztünk, pihentünk egy kicsit és másfél óra múlva már "hazai" pályán autóztunk csekély 4 órát Torquay-ba. Egy Shell kútnál Aisa megjegyezte, hogy véééégre értelmes beszédet hall, és nem valami hablatyot :))) 

Nem volt sok, többet terveztünk, de elsőre ez is megteszi! 

Hallottuk, hogy itt Torquay-ban négy napig nagyon vacak idő volt. Ahogy megérkeztünk, másnap csodálatosan sütött a nap, mentünk a beach-re :) visszajött velünk a jó idő!